Botrány?

Angol nyelvű napilapokban karácsony közeledtével egyre többször futok bele olyan „botrányos” sztorikba, ahol rendszerint egy anyós vagy egy nagymama – megelégelve, hogy neki kell jóllakatni a népes családod karácsonykor – kvázi kiszámlázza a kosztot. Azaz megkéri a résztvevőket, hogy fejenként 30 fonttal szálljanak be a buliba.

Csak úgy összehasonlításképpen, Jamie Oliver brightoni éttermében a szimpla kétfogásos karácsonyi ebédmenü 16,95 fontba kerül, a fullos karácsonyi vacsora három fogással és egy pohár pezsgővel 34,95 font. Szóval a nagymama 30 fontos végösszege nem túlságosan elrugaszkodott, hiszen (legalábbis a magyar tapasztalat szerint) valószínűleg több fogást fog készíteni, mint három, és egy rendes angol háztartásban is több pezsgő, bor, sör, whiskey fogy el fejenként, mint egy pohárka valami.

A praktikus családfő által okozott reakciók azonban még az anyagiakban szerintem jóval tudatosabb (és messze kevésbé szemérmes) nyugaton is vegyesek. A kommentelők között bőven akad olyan, aki hősként tekint az ilyen matrónákra, hiszen végre kiteszik az ünnepi asztalra azt, amit mások inkább a szőnyeg alá söpörnének be:

nincs ingyen ebéd, még családon belül sem, nem teljesen fair az egész karácsonyozás anyagi terhét egy emberre tenni, még akkor sem, ha hagyományosan az ő feladata a szeretet ünnepén a szeretteit megvendégelni.

Azonban az ellentábor is elég hangos

Van, aki azt írja, ha meghívta a családod, vállalja is a következményeket, magyarán: így járt. És olyan is akad, aki egyenesen azt állitja, ha tőle kérnének pénzt, el sem menne karácsonyozni a mamához, még mit nem. (Holott, gondolom, az étteremben azért csak kiköhögi a cechet a végén.)

Kíváncsi voltam, mi a helyzet itthon. Egyrészt, hogy az ismerőseim mit szólnának, ha náluk is kiszámláznák az az ünnepi vacsorát, másrészt arról is kifaggattam őket, hogy mennyire merül fel maga a téma, illetve hogyan oldják meg az anyagi terhek igazságos elosztását. A válasz ez utóbbi kérdésre a legtöbb helyen tömören: sehogy.

„Ne már! Ilyen tényleg van?! Úristen, ez mennyire szánalmas!”

– forgatta a szemét az egyik haverom, amikor elmeséltem neki a brit nagymama történetét. További puhatolózásomra azért kibökte, hogy az apja két évvel ezelőtt kezdett el arra célozgatni, hogy mennyire sok pénzt hagyott a hentesnél már megint, úgyhogy azóta ők is visznek ezt-azt a családi összejövetelre. De mindez egy hallgatólagos megállapodás, nem beszélnek róla nyíltan. Amúgy is ez a válasz köszönt vissza a leggyakrabban, akárkit kérdeztem:

„A vendéglátás költségeiről nem szoktunk beszélni”.

Olyan ismerősöm is akadt, akit életében először az én faggatózásom gondolkodtatott el a dologról. „36 éves vagyok, de soha nem szoktam beszállni a vacsora-, ebéd- vagy bármilyen családi összejövetel költségeibe. (Lehet, hogy egy érzéketlen, önző pöcs vagyok???) Nálunk vendégségek esetén a vendégül látó család áll mindent. Ha meg csak ilyen l'art pour l'art családi összejövetel van, akkor megbeszéljük, ki mit hoz. De ez is inkább logisztikai kérdés, hogy ha például bográcsozásra készülünk, akkor ne mindenki desszerttel jöjjön.”

Sok család valóban így oldja meg: ki ezt hoz, ki azt, amihez a legjobban ért, egy idő után pedig hagyománnyá válik a menüsor, szinte beszélni sem kell róla. „A férjeméknél batyubálas a karácsony, de hát ott van ötgyerekes család is, meg öreg dédik, nem tudnak sok fogást elkészíteni ennyi emberre. Így mindenki bemondja az elején, hogy mihez ért, mit csinálna, eléggé bevált a rendszer” – mesélte az egyik barátnőm.

A legtöbb helyen nem is abból adódik a konfliktus, hogy ki mit hoz, vagy mivel száll be a buliba, hanem az, hogy mit eszik, és a végén mit visz el.

„Anyósoméknál egyrészt minden családi egység belead valami finomságot (már hagyomány hogy ki mit), másrészt a húsvéttal felváltva hol itt, hol ott tartják. Ez utóbbiért is megy a harc, aztán meg dúl ilyenkor természetesen a „kié a finomabb” csata. Plusz az elmaradhatatlan „ne hari, hogy szétesett a kaszinótojás, de remélem, azért ízlik…” martírkodás és kierőszakolt bókok begyűjtése” – meséli egy barátnőm, akik idén inkább külföldre menekültek a családi hajcihő elől. Mert az szinte mindenütt van dögivel.

„Régebben mindenki nálunk volt karácsonykor, de miután a nagyszülők nem igazán csípik egymást, ezt végül beszüntettük, így kevesebb a feszkó. Anyagilag senki nem száll be semmibe, mindig a vendéglátó állja a vendéglátás költségeit. Azt hiszem, ez nem okoz gondot a nagyszülőknek, és a nagymamáknak nagyon fontos, hogy háziasszonyként a mennybe menjenek.

Versengenek is egymással – nem is kicsit, ez az unokák (egymástól el)elcsábításának egyik bevett módja. Na, kinek a beiglije finomabb??!”

Hiába, az anyák lelke jó esetben gondoskodással van kibélelve, a szeretetnyelvük az etetés, aki ezt filléresíti, vagy nem fogadja el, az olyan, mintha őket magukat utasítaná vissza.

„A nagyim kvázi a család legerősebb tagja, kérdés nélkül nála gyűlünk össze minden karácsonykor. És mivel a gondoskodása a legfontosabb önkifejezési módja, szó sem lehet sem étel, sem pénzbeli segítségről. Nagyon megsértődne.”

Családon belül tehát itthon sem nagyon dívik a pénzbeszedős módszer. Ha valaki nagyon be szeretne segíteni a vendéglátónak, akkor vagy megvásárolja az egyik értékesebb hozzávalót, bélszínt, rákot, lazacot, tortát, vagy vetésforgóban ünneplik a karácsonyokat, hol ennél, hol annál. „Mi mindig annál tartottuk, akinek a legnagyobb volt a lakása. Egy időben anyáméknál, aztán elköltöztek egy kisebb lakásba, és akkor nálunk volt. Azóta viszont elváltam, én is költöztem, így idén a húgomhoz megyünk.”

Amíg viszont családon belül csak konfliktusokat szül az anyagiak felhánytorgatása, baráti társaságokban már egy fokkal elfogadottabb, ha a vendégek között el vannak osztva a költségek – bár kérdés, hogy ez a jó megoldás-e?

„Egy barátnál szokott lenni olyan karácsonyi vendégség, ahol mindig extra kaják vannak, és mindenki beszáll a költségekbe. Mondjuk, ott nekem kicsit fáj az árazás. Fejenként általában 3000 forintot kérnek el. Én azonban csak egyféle fogást szeretek igazán onnan, és leginkább a baráti társaság miatt megyek, no meg azért az egy kajáért. A gyerekeim is maximum a rizst lapátolják be. Még étteremben sem fizetnék érte ennyit. Biztos, hogy tényleg ennyibe kerül, mert körülbelül tízféle kaját készítenek tíz–tizennégy főre, és rajtam kívül mindenki eszik is mindenből rendesen. De nekem fáj az az összeg a végén” – meséli egy kétgyerekes, gyesen lévő barátnőm, akinek teljesen érthetően fáj a tizenkétezer forint, amit otthagy, de annyit biztosan nem fogyaszt a családja a vendégségben.

De mi lehet a jó megoldás ezek után? Ti hogyan oldjátok meg a karácsonyi trakta büdzséjét?

 

Fiala Borcsa