–

Egy nemrégiben publikált tanulmány állítása szerint a szülői létbe való beleérkezés csak nagyon ritkán megy különösebb traumák nélkül, a legtöbbünk felettébb nyomorultul érzi magát közben, akár ki meri mondani, akár diszkréten hallgat róla. Szakértők azt vizsgálták, vajon miért van akkora különbség aközött, hogy eredetileg hány utódot tervezünk, és hogy végül mennyit vállalunk be ebből. A kutatás eredményei szerint ugyanis egyáltalán nem mindegy, hogy az emberek milyen körülmények között válnak szülővé, illetve hogyan élik meg magát a folyamatot.

A németek például – ahol a vizsgálat is folyt – rendszerint két gyereket szeretnének, de aztán valamiért mégis megállnak egynél – főleg, miután ráébrednek, pontosan mivel is jár a szülőség. A kutatás végkövetkeztetése szerint az elsőszülött érkezését követően a szülők jólléte erőteljes zuhanásba kezd – azaz jó darabig bitang boldogtalanok lesznek.

Tapasztalatból mondhatom, hogy a szülővé válás folyamata, akármennyire flottul és szerencsésen is alakulnak a dolgaink, kifejezetten sokkoló lehet, és nem készíthet fel rá az sem, ha közelről végignézzük egy barátnő vagy testvér hasonló élethelyzetét. Terhesen – és bődületesen naivan – én is azt gondoltam, hogy a 11 és 12 évvel fiatalabb húgaimmal való intenzív, kissé szülőszerű együttlétem által fel vagyok vértezve bármire, amit saját anyaságom tartogat számomra. Ám ezzel együtt (és annak ellenére, hogy mindkét gyerekem egészséges és problémamentes hál' istennek), határozottan emlékszem arra az elvágott kötelű bungeejumping fílingre, amihez leginkább tudnám hasonlítani az első négy hét tizenöt évet.

A kutatók az embereket az általános jóllétükről faggatták a gyermek születése előtti három, illetve az azt követő két évet illetően. Természetesen így direktben nem firtatták, vajon a szülői feladataik és a boldogtalanságuk között lehet-e összefüggés, hiszen a mai napig óriási tabu övezi ezt a kérdést.

Az anyák, apák rendszerint nem panaszkodhatnak, nem lehetnek halálosan fáradtak, nem unhatják egy pillanatig sem a vérszívó porontyaikat, hacsak nem akarnak össznépi trollkodást és gyűlöletcunamit magukra szabadítani.

Pontosan emlékszem rá én is, amikor elkezdtem blogolni a családi életemről, azon belül is az anyai feladataim gyakran kesernyés voltáról, hogy az olvasóim milyen gyorsan két táborra szakadtak. Volt, aki tudott velem együtt nevetni a nyomoromon, és lelkesen hátba veregetett, amiért végre valaki ki meri mondani: „szülőnek lenni bizony nem minden pillanatban cukros-habos földi mennyország”. De jócskán akadtak olyanok is, akik nem átallottak pálcát törni felettem, elküldeni a búspicsába (sic!) amiért nem fülig érő szájjal élem a mindennapjaimat attól a pillanattól kezdve, hogy a méhem elkezdte beteljesíteni a princípiumát. Pedig a szülőség árnyoldalának elmaszkolása és szivárványosra való polírozása szerintem igencsak káros a jövő anyáinak és apáinak szempontjából. Hiszen így mindenki úgy érezheti, egyedül neki nem megy a dolog, ő az egyetlen a világon, akit nem ringat euforikus állapotba minden percben a saját gyártmányú csemete létezése.

A kutatás eredményeiben az is felettébb izgalmas, hogy a szülők hangulata nem rögtön, az első évben bucskázott bele a depresszió mély mocsarába – amikor az átbömbölt éjszakák és a kakis pelenkák halma miatt feltételezhetnéd, hanem az utód első és második születésnapja között vett mélyrepülést.

Egy másik felmérés különböző élethelyzeteknek a kedélyállapotra való hatását vizsgálta. Itt arra kérték az embereket, hogy egytől-tízig értékeljék, milyen változás állt be az életükben, amikor, mondjuk, meghalt egy szülőjük, vagy kirúgták őket a munkahelyükről. Az eredmény pedig a mi témánkat illetően egészen döbbenetes.

Míg a válás átlagosan 0,6 ponttal csökkentette az egyének hangulatát, a megözvegyülés vagy a munkahely elvesztése pedig eggyel, addig az elsőszülött érkezésével kemény 1,6 ponttal csúsztak lejjebb a letargiába.

A kutatás három különböző csoportba rendezte a szülők nyomorúságáért felelős okokat. Az első kategóriába olyan nehézségek kerültek, mint a fogantatás zűrzavarai és kihívásai, illetve a terhesség minden, kevésbé lányregénybe illő vonulatai, mint reggeli rosszullétek, fizikai fájdalom és társai. A másodikba a szüléssel kapcsolatos komplikációk estek, amelyeknek lassan halványodó emlékei jó időre elriaszthatják a család további bővítésétől a szülőket. A harmadikba pedig a gyereknevelés folyamatos és intenzív jellege került: olyan fincsiségekkel megtoldva, mint depresszió, elszigetelődés, illetve a házasságban bekövetkező zökkenők.

Mindezek mellett a kutatást vezető szakemberek is szeretnék kihangsúlyozni, hogy a fent említett kedélycsökkentő tényezők valóban csak az első gyerekbe való belerázódással függnek össze. Úgyhogy semmiképp nem szabad szem elől téveszteni a hosszú távú célokat és tényezőket: miszerint egy-két-három-sok gyerek igenis rengeteget hozzáad az ember életéhez, semmihez sem hasonlítható örömforrást jelent, és a sok kihívással járó csecsemő és totyogós kor sem tart örökké. Jó esetben valamennyien szépen felcseperedett utódok büszkeségtől dagadó mellű szülei leszünk – akik réges-rég elfeledték a kezdeti viharokat, és már csak a szépre, jóra emlékeznek.

(És akkor azzal a mozdulattal lehet is menni a parkba, meg a baba-mama klubokba osztani az észt, hogy „bezzeg az én időmben, mi úgy csináltuk, hogy...”. Nehogy már másnak könnyebb legyen.)

 

Fiala Borcsa

 

Források: ITT, ITT, ITT

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/o_shumilova