Egy pszichológia kísérlet részeként embereket kérdeztek meg – több szempontot is megjelölve – hogy hova sorolják magukat az átlaghoz képest. Az emberek döntő többsége átlagon felülinek gondolta magát a legtöbb szempontból. Ha nem is nagyon, de legalább egy kicsit. Azt alig mondta valaki, hogy bármiben is rosszabb lenne, mint az átlag.

De ha mindenki átlagon felüli, akkor mégis, hogy jöhet ki az átlag?

Persze ki szeretne csak átlagos lenni? Van ebben a szóban valami langyos semmilyenség. Valami unalmas szürkeség. Ezzel nem lehet lájkokat gyűjteni.

Én is szeretem abban a hitben ringatni magam, hogy átlagon felüli vagyok egy csomó szempontból. Milyen jó érzés úgy gondolni magamra, hogy szuper anyu vagyok, szerető feleség, bizalmas jó barát, szorgalmas munkaerő, anyám figyelmes lánya, nővérem megértő húga, egy művelt és tájékozott nő, aki persze állatbarát és remekül főz. Olyan valaki, akinek van véleménye a dolgokról, szelektíven gyűjti a hulladékot, komposztál, tisztára súrolva adományozza el a kinőtt cipőket, hetente háromszor jár futni, és négyszer tesz meleg ételt az asztalra; nem tesz a házilag főzött lekvárba dzsemfixet, otthon süti a kenyeret, és a cikkeket is elolvassa nem csak a szalagcímet és a kommenteket.

A felsorolás nem teljes körű... és nem is igaz. Olyan, mint a mondák világa. Van ugyan igazságmagja, akár igaz is lehetne, de mégsem a valóság.

Igazság szerint sokszor van, amikor egyértelműen az átlag alatt teljesítek.

Felrémlik előttem a lányom szomorú tekintete, amikor sietve, totál figyelmetlenül öntve a gipszporra a szükséges víz mennyiségének a háromszorosát, tönkretettem a szülinapjára kapott kézműves ajándékát. „De majd veszel másikat?” kérdezte reménykedve. „Persze, holnap elmegyek gipszért, és megcsináljuk. Megígérem.” De nem csináltuk meg. Mert nem vettem gipszet se másnap, se később, pedig megígértem. Ahogy a fiamnak is, hogy kiteregetek, és utána sakkozom vele. De nem sakkoztam, mert valójában utálok sakkozni, és inkább addig húztam az időt, hogy ne kelljen leülni játszani. „Jó, anya, nem baj, akkor játszom mást.”

Egy pillanatra mindig megáll a kezem, aztán mégis a kommunális hulladékok közé dobom a kiürült mézes üveget – és nem a szelektívbe, mert nincs az az isten, hogy azt én kimossam.

Előfordul, hogy este tízkor betolok egy nagy szelet csokoládétortát, és az a legidegesítőbb, hogy még csak nem is szeretem igazán.

Látom magam, ahogy ingerült fejjel kavargatom a híg, ugyanakkor csomós rántásban úszkáló zöldborsószemeket. „Ennek ilyennek kell lennie?” – kérdezi a férjem bizonytalanul az ebédnél, és én csak megvonom a vállam sértődötten.

Az a kép is a szemem előtt lebeg, ahogy ide-oda pörgetve az egér gombját, eszeveszetten keresem a főnököm által küldött e-mail-t, amire már rég meg kellett volna küldenem a választ. Aztán meg is találom a levélszemétben...

Arról sem teszem ki az app összesítését a Facebookra, mikor ötször belesétálok a 35 perces kocogásomba, vagy egy szelfit arról, ahogy az aerobic teremben leghátul, az oszlop takarásában fekszem a hátamon, és míg a többiek vörös fejjel tolják a hasizom-gyakorlatokat, én már nagyban relaxálok.

De megnyugtat, hogy vannak igazi, átlag feletti napjaim és pillanataim, amelyekre jó visszagondolni.

Amikor diadalmasan befutottam a félmaratonon a célba; amikor olyan őzgerincet sütöttem, hogy azóta is könnybe lábadt szemmel gondol vissza rá mindenki, aki evett belőle; amikor kánonban szólalt meg a két szívhang az ultrahangon; amikor nyolcvan ember gyűlt össze, hogy megünnepelje a barátnőmmel és velem a 40. szülinapunkat, amikor este a fiam megölel, és egy pillanatra még jó erősen magához szorít elalvás előtt.

Vannak persze olyan kétségbeesett és szomorú mélypontok, amelyekre gyűlölök visszagondolni, mert az élet kényszerített rá, hogy átlag felett teljesítsek. Amikor apu már nagyon beteg volt, és tehetetlen reménytelenséggel naponta háromszor jártunk be hozzá a kórházba hónapokon keresztül; amikor tavaly a nyári szünet első napján a férjem eltörte a combcsontját, miközben a gyerekek 40 fokos lázzal feküdtek... vagy a hét hónapra született ikrekkel a koraszülött intenzíven eltöltött hosszú hetek…

Azt gondolom, legtöbbször elég csak a tudat, hogy ha nagyon kell, vagy nagyon akarjuk, akkor tudunk átlag felett is teljesíteni, de a hétköznapokban már túl sok a szerep, amiben brillírozni kellene.

Mindent nem lehet.

Egy tisztességes átlag.

Én erre törekszem.

Posteiner Judit

Kiemelt kép: Bridget Jones naplója, Miramax, 2001