Nem csak a különleges ér valamit – Az átlagosságunk elfogadásának nehéz, de boldogító művészete
Te is állandóan a tökéletességre törekszel? Van esetleg félelmed azzal kapcsolatban, hogy átlagos, középszerű vagy? Nem egyedi a problémád. Ez az érzés társadalmi szinten jelentkezik, és tartós szorongást, hangulati zavarokat okoz, melyek egy idő után az egészségügyi állapotunkra is kihatnak. De miért van ez, és mit tehetünk ellene? Nagy Nikolett coach, kommunikációs szakértő írása.
–
Mindannyian narráljuk a saját életünket
Nem írunk belőle életrajzi regényt, de mesélünk családnak, barátoknak, szerelmeknek vagy a coachunknak. Számtalan klienstől, baráttól hallottam már a következőket: „Nem vagyok elég jó”. A mesélés mellett magunkban is felidézzük életünk történéseit, nap mint nap, akár egy mantrát. „Nem vagyok elég jó. Ezt sem fejeztem be. Sosem mertem megpróbálni. A kapcsolatomban is kudarcot vallottam. Középszerű vagyok és unalmas. Az életem jelentéktelen.” Egy jó narrátor tudja, hogy a főhős nem mindig felelős mindenért, ami a történetében kialakul. Egy jó narrátor látja, hogyan fejlődik a karakter a film elejétől a végéig. Azt is tudja, hogy a hibák és kudarcok okai néha tényleg a gazdasági körülményekben, a család nehézségeiben vagy épp az ismerősi körben keresendők. De a főhősnek mindig van lehetősége fejlődni, hiszen semmi sem végleges.
Te milyen narrátora vagy a saját életednek? Kinek próbálsz megfelelni? A szüleidnek? A barátaidnak? A főnöködnek? A legtöbben nagyon szigorúak vagyunk magunkkal. Túl sokat agyalunk azon, hogy mások mit fognak gondolni rólunk, a kudarcainkról, és elég jónak látnak-e minket. Sokszor ráadásul olyan emberek véleményével foglalkozunk, akiket nem is kedvelünk különösebben. Próbálj elnézőbb lenni a főhősöddel! A külső szemlélők úgyis csak egy pillanatra észlelnek belőlünk valamit, a másikban pedig már rég másfelé néznek.
Mindenki a saját létezésének nehézségével van elfoglalva.
Kinek éljük egyáltalán az életünket?
Minden szülő azt gondolja, hogy az ő gyereke különleges. Ez így van rendjén. „A legszebb kislány az oviban, most visszük a fotózásra. A legviccesebb az alsósok közül. Mindenki kedvence, igazi mókamester. A legjobb futballista, heti hat edzés, havonta meccsek. Színjátszás? Áh, matekverseny, különóra. Közgazdász lesz!” Sokszor a gyerek érdeklődése olyannyira nem számít, hogy már egészen kicsi korától el van döntve, őt mi érdekli, és milyen céllal. Milyen területen kell teljesítenie. Csak az úszóverseny, a balettfelvételi, a klarinétkoncert, az országos első hely. Így a gyerek nem lehet csak úgy el. Teljesítenie kell. Mindig, többet, jobbat. Nehogy az unokatesó meg a Győző bácsiék kisfia ügyesebb legyen.
Nem lehet „csak úgy” játszani cél nélkül, nem lehet valamit kipróbálni, majd abbahagyni. Csinálni kell. A gyereknek kiválónak, különlegesnek, a legjobbnak kell lennie.
Alacsony önértékelésű, depressziós, rossz párkapcsolatot fenntartó szülők gyakran esnek ilyen túlzásokba. A gyerek sikere persze a szülő sikere is, de néhol a szülő túl nagy arányban eredezteti a saját boldogságát, beteljesítetlen álmait a gyerekből. Ebből aztán a gyerek azt érzi, hogy csak akkor fogadják el, csak akkor szeretik, ha teljesít. Ha élvezet nélkül megy előre, darálja a feladatokat egymás után. Most képzeljünk magunk elé egy munkamániás felnőttet, aki úgy narrája az életét, hogy „nem vagyok elég jó”. Aki mindenkinek meg akar felelni, állandóan túlteljesít, vagy folyton a középpontban kell lennie. Sorra kezdi a projekteket, mindig elfoglalt, élete ugyan nincs, de hát valamit valamiért: hiszen sikeres. A mindig elvárások elé állított belső gyermeki én úgy hiszi, ha mindenben ő a legjobb, ha teljesítőképessége végtelen, ha bármit feláldoz a céljaiért, akkor talán végre elég jó lesz. Elismerik, szeretni fogják.
„Elegem van abból, hogy nincs bátorságom ahhoz, hogy csak egy senki legyek” ― J.D. Salinger Franny and Zooey
Kényszeres harcolást látok mindenhol az egyszerűség, a középszerűség ellen. Kollektív társadalmi szorongást, amit már kisgyerek korunktól táplálnak belénk – sokszor akaratlanul, jó szándékkal. Nincsenek példáink arra, hogy milyen az átlagos élet. Úgy értem: jó példáink. Mindenhol tehetségkutató-győzteseket, Balin fotózkodó tökéletes testű utazó vloggereket, milliárdokat kaszáló CEO-kat látunk.
Olyan embereket, sztárokat, akik mögött profi stáb, rengeteg pénz és jó genetika áll. De sehol nem hirdetik, hogy milyen jó is átlagos életet élni.
Ez pedig kiütközik. A mai ember problémája: retteg attól, hogy nem különleges. A perfekcionista túlteljesítők csak egy lenyomatát jelentik a dolognak. A „sosem leszek elég jó, inkább meg sem próbálom” szorongók pedig egy másikat. Kevesen csinálnak valamit csak azért, mert az boldogsággal tölti el őket.
Mi van, ha te nem akarsz a legjobb lenni, csak „elég jó”? Vagy nem akarsz különleges lenni (jelentsen ez bármit is)? Mi van, ha nem akarsz „a hónap dolgozója” vagy csoportvezető, főnök lenni? Mi van, ha „csak” egy hivatást szeretnél átlagos fizetéssel? Képzeld el, hogy kilépsz az állandó külső elismerés kereséséből, és csupán a dolgok csinálásáért teszel valamit. A tevékenységben rejlő örömért.
Magadért
Szerintem, ha így teszel, akkor egyszerűen jól fogod érezni magad. Lesznek hobbijaid. Felszabadulsz a folyamatos bizonyítási vágy alól. Sokan azért cipelnek magukkal gyerekkori álmokat egész életükön át, mert sosem volt merszük hozzá, hogy próbálkozzanak. Hiszen akkor lehet, hogy kiderült volna: középszerűek. Úgy meg inkább nem is szabad csinálni – szerintük. Nem sportolnak, nem írnak novellát, nem énekelnek, nem mennek el színjátszókörbe, nem rajzolnak. „Úgysem fog tetszeni senkinek.”
Komoly mentális problémákat kerülhetünk el azzal, ha egyszerűen csak elfogadjuk saját magunkat. Pont „elég jónak”.
Alkoss, fess, szerezz zenét úgy, hogy annak nem keresel azonnal közönséget. Még az is lehet, hogy szembesülsz a saját határaiddal, és megpróbálod kihozni magadból, amit tudsz. Mivel csinálod, fejlődni kezdesz a saját tempódban. Kedves és kiegyensúlyozott emberré válsz. Ez az, ami nem átlagos.
Az, hogy csak a legjobb, csak a különleges és csak a tökéletes ér valamit, nem más, mint kollektív önkínzás. E világnézet szerint a legtöbben „vesztesek” maradunk vagy mindig alulteljesítünk. Ne kínozd magad azzal a felesleges gondolattal, hogy valamikor majd „valaki meglát benned valamit”. Lásd meg te magadban azt a valamit. Légy ambiciózus, bátran próbálj ki mindent, ami érdekel! Ússz csak negyedórát, fuss csak egy fél szigetkört. Már akkor is sokkal többet haladsz, mintha el sem kezded. Ne vedd túl komolyan, ha „bénázol”. Tegyél közzé egy félkész dalt, rajzot, blogbejegyzést. Inkább, mint hogy a fiókban végezze, mert egy életen át tökéletesíted. Ha őszintén jön, adj magadból valamit természetesen és biztos lesz, akinek megtetszik és kapcsolódik hozzá. De ne ettől tedd függővé az értékét.
Azért írtam meg ezt a cikket, mert nagyon megindított, amikor egy kliensem a legutóbb azt mondta: „Felszabadító érzés, mióta nem akarok kényszeresen kitűnni, és a legjobb lenni. Megértettem, hogy felnevelni egy független és kiegyensúlyozott gyereket, tenni a lokális közösségemért és néhány jó ügyért, szeretni és élvezni a munkámat, egyáltalán nem átlagos teljesítmény. Sokkal több dologba kezdtem bele, olyanokba is, amiket korábban elképzelni sem tudtam. Jól vagyok, pont elég jól.”
Nagy Nikolett coach, kommunikációs szakértő
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images