–

Születésnapra vagyunk hivatalosak vasárnap. Nem is akármilyenre, megboldogult nagyapám születésének 100. évfordulójára. Vinni kell a családot, ez így illik a kódex szerint, jön velem a férjem és a gyerek is. A hatéves fiam időközben meghívást kap a barátja zsúrjára, ugyanarra az időpontra esik, mint az évforduló ünneplése a családdal. Nem tudom, mit csináljak, a gyerek nem ismerte a dédapát, viszont a barátjánál jót tudna játszani. De az illem mégis úgy kívánja, jöjjön el, ne sértődjenek meg a rokonok, na meg, ki tudja, talán így lesz valami emléke a dédapáról is. Némi vívódás után végül ez utóbbi mellett döntök, zsúr lesz máskor is.

Megérkezünk anyámhoz. Lassan gyűlnek a rokonok, vagyunk vagy tizenöten, kizárólag felnőttek, és a fiam az egy szem gyerek. Bezsúfolódunk a lakás nappalijába, a felnőttek, mint dróton a verebek, szorosan ülnek egymás mellett, a gyerek a földön játszik a lábak között, Legót, kisautókat vesz elő, tologatja a járgányokat. Egy ideig jól elvan, de nemsokára rászól a nagynéni, hogy menjen már egy kicsit arrébb, bár nincs hova, aztán a nagypapa, hogy ne hagyja szanaszét a cuccait, mert még valaki elesik bennük, és egyébként is legyen már egy kicsit halkabban, mert akkora zajt csap, hogy nem lehet mellette beszélgetni. A gyerek kicsit lehalkul, próbál arrébb húzódni, a sarokban egy kisebb asztalon rajzol, gyurmázik, de csak rövid ideig, sosem szeretett kézműveskedni. Végül odasomfordál hozzám, hogy nézhet-e egy kis tévét. Kicsit habozok, aztán bólintok, bemegyek vele a hálóba, bekapcsolom neki a mesét.

– De csak ebédig nézheted – mondom neki.

Fél óra múlva leülünk enni. Az asztalon rengeteg finomság, a gyerek nagy kedvvel lát neki, mindenből sokat kér, híresen nagy evő, örömében, bánatában és unalmában is imád enni, általában szólni kell neki, hogy abba tudja hagyni. De most engedem, hadd élvezze legalább ezt, fűszeres csirkét, sült krumplit, majd máglyarakást eszik.

Mikor végzünk, a felnőttek visszatelepednek a nappaliba, kávéznak, süteményt ropogtatnak, várják a nap eseményét, anyám régi fényképeket, filmfelvételeket gyűjtött össze, amelyeket most DVD-n fogunk megnézni. Izgatott morajlás fut végig a szobán. A fiam közben bebújik az asztal alá, a feje felett remegnek a poharak, csészék, de végül nem borul fel semmi, így hát maradhat odalenn, a bunkerében, játszik egy-két műanyag figurával. Aztán amikor elkezdődik az adás, onnan kukucskál, nézi a fotókat, hallgatja a történeteket, amik nem mondanak sokat neki, utána újra a kis emberkéihez fordul, beszélget velük, épít nekik LEGO-ból egy kis kocsit. Amikor az adásnak vége, kibújik az odújából, beül az ölembe, simogatja az arcom, rámosolygok, aztán visszafordulok a többiekhez, épp a világ fontos dolgait vitatjuk meg, ebből én sem maradhatok ki. De ő nem hagyja ennyiben, beszélni kezd hozzám, hogy képzeljem el, a vízcseppnek is hatalmas az ereje, hiába nagyon kicsi, este kipróbálta, hogy amikor felemeli a lábát a kádban, és leesik róla egy csepp, akkor az szétfut a teljes víz felszínén. Bólogatok, megsimogatom a fejét, de fél füllel hallgatom a többieket, a vita most jobban izgat, mint ez a felfedezés. A gyerek fickándozni kezd, énekel az ölemben, alig hallom a többieket. Odaszólok az apjának, vigye ki egy kicsit a levegőre, de ő épp a telefonján olvas egy cikket, és csak bólint, nemsokára. Ám nem történik semmi a következő tíz percben sem. Az egyik rokon, látva nyűglődésünket, odafordul hozzám:

– Ez a gyerek nem szokott számítógépezni?

Nézek rá, miért hívja így, van neki neve is, de végül nem teszek erre megjegyzést.

– Kicsi még hozzá, nem támogatom az ilyesmit – mondom neki.

– Rosszul teszed – válaszolja. – Nagyon le fog maradni a többiekhez képest, arról nem is beszélve, hogy most milyen jól lekötné őt a gép.

Megköszönöm a tanácsot, bár legszívesebben megmondanám neki a magamét, hogy ugyan mihez képest fog lemaradni? Mert persze, lehet abból is tanulni, de egy ennyi idős gyereknek inkább mozgásra, játékra van szüksége, amire, ugyebár, itt nincs lehetősége.

És ha már annyira aggódik érte, akár ő is kivihetné a kertbe játszani, vagy szólhatna hozzá két szót, esetleg megjegyezhetné a nevét.

De hát minek vitázzam vele, tudom, úgysem fogja megérteni. Próbálok ismét a felnőttek beszélgetésére figyelni, de most az egész olyan távolinak tűnik ahhoz képest, hogy a fiam már nem bír magával. Az ölemben van, feláll, a nyakamba mászik, húzza a hajam, tépi a fülem.

– Gyere, menjünk ki fogócskázni – mondom neki, és felállok a fotelból.

Örömmel veszi az útját a kijárat felé. Felöltözik egy pillanat alatt, és már nyitja is az ajtót, kiszalad a kertbe, aztán kint megindul, száguld körbe-körbe, mint a szabadon eresztett vadló, én próbálom elkapni, és amikor utolérem, összekapaszkodva esünk le a fűre, aztán gurulni kezdünk a lejtőn lefelé.

Lihegve, nevetve állunk meg a rézsű alján, és egymásra nézünk.

– Anya, én soha többet nem jövök veletek ilyen helyre – mondja nekem hirtelen.

Magamhoz ölelem. Eszembe jut, gyerekként hány meg hány gyűlöletes családi együttlétet szenvedtem végig. Hogy számomra a család sokáig egyet jelentett egyfajta kínos kötelességgel, valami olyasmivel, amit túl kell élni, bár senki sem tudja, hogy miért. Arra sem emlékszem, kit ünnepeltünk, és arra sem, hogy, szerettem-e egyáltalán az illetőt. Csak a kényszerre, hogy ott kell lennem, még a szobából sem volt szabad kimennem, nehogy a másik megsértődjön. Mert így illik, ha jönnek a vendégek. Holott már akkor is éreztem, ha nem is tudtam pontosan megfogalmazni, ezek az emberek nem hozzám jönnek, és ahogy ők sem izgatnak engem, őket sem érdekeltem egy cseppet sem.

– Ha meg tudjuk oldani, nem is kell eljönnöd – válaszolom, mire hálásan rám néz, majd felpattan, és ismét szaladni kezd előlem.

Hidas Judit

Kép: iStock by Getty Images