–

A férjemnek nagyon kevés rokona maradt életben, ezért arra gondoltam, hogy meglepem őt, és némi segítséggel elkezdtem keresni azokat, akikről tudtam, hogy – valahol a világ másik felén ugyan, de – még biztosan élnek. Több mint egy éve megtaláltam az unokatestvéreit San Joséban, Costa Ricában.

Már a II. világháború előtt is Olaszországban tanult a nagybátyja az ottani orvosi egyetemen, aki 1937-ben indult el az akkor egy- és hároméves kislányokkal először az Amerikai Virgin-szigetekre, majd San Joséba, ahol ismert és elismert orvos lett. A kilenc testvér közül ő volt a legidősebb, legkisebb testvére – a férjem édesapja – és közte tizenkilenc év különbség volt, így az unokatestvérek között is majd’ egy generációnyi korkülönbség van. Mégis... a teljes ismeretlenség ellenére, amikor 

2015. december 25-én este kilenckor felvillant a Skype-on két idős hölgy arcképe, majd azzal a lendülettel le is fagyott az egész, a visszahívás alatt eltelt néhány másodpercben a férjem azonnal meglátta a saját tükörképeit a képernyőn, és kiderült számára, hogy az egykori kislányok az ő rokonai.

A hozzájuk vezető úton egyikük fia segített, aki Seattle-ben egy nagy tech-cégnél vezető. Mint kiderült, Andrés másfél évvel korábban már járt Budapesten, és kereste a családját – milyen kár, hogy akkor nem talált meg minket. De most már más a helyzet. Amióta megtaláltuk egymást, azóta igen nagy a „szerelem” köztünk, a két unokatestvérnek összesen hat gyermeke és öt unokája van, a népes családból eddig a férjemet és engem már nyolcan jelöltek be a Facebookon, de nemcsak pusztán bejelöltek, hanem kitartóan kommentelnek a posztjainkra, vegyes spanyol-angol nyelven, mindig megragadva az alkalmat, hogy „Isten áldását” kérjék a gyönyörű családunkra – nagyon lelkesek. Egyedül az egyik unokatestvér tud pár szót magyarul, vele a gyerekeink is szoktak beszélgetni, de már remekül megtanulták az Hola, ¿qué tal?” kifejezést spanyolul, és persze nekem sem utolsó nyelvlecke, amikor spanyolul kell megszólalnom. A férjem szerencsére jól beszéli a nyelvet, de egyébként mindenki tud angolul is – persze jobban esik az anyanyelvükön kommunikálni.

Egyelőre nem jutottunk el Costa Ricába, bár ez lenne a nagy álmunk. Ők már idősek ahhoz, hogy ennyit utazzanak, mi pedig kivárunk a gyerekekkel, mert ők viszont még nagyon kicsik. A férjemnek az előző házasságából született gyermekein és egy másod-unokatestvéren kívül nem nagyon van élő rokonsága, az egyetlen mostohatestvére is elment nemrég, az ő özvegye és lánya maradt csak, így teljesen érthető, ha hihetetlen izgalommal beszél minden alkalommal a dél-amerikai családjáról, akik nagyon várják őt.

Épp ezért volt megható és örömteli az a nap, amikor Andrés bejelentette, hogy Budapestre érkezik egy konferenciára, és alig várja, hogy találkozzunk. A hosszú út után az egész vasárnap délutánt nálunk töltötte, a gyerekek imádták, és tényleg kimondottan családias érzés volt. Ahogy a férjem, ez a fiú is tele van érzelemmel, élvezi az életet, szeret viccelődni, tanult, értelmes, tájékozott és humoros – és nem utolsósorban nagyon jóképű.

Nyilván a latin-amerikai vér is teszi, de nem fél kifejezni az érzelmeit, ölelgetett minket, sokszor elmondta, mennyire örül, volt sírás, fényképnézegetés, beszámolók a múltról… Bízom benne, hogy megmarad a kapcsolat, hiszen mindenkinek kellenek a kapaszkodók, hogy tudja, számít valakire.

Ez a család ott, a messzi Costa Ricában nemcsak egy kapcsolat, hanem egy puha, meleg és rugalmas védőháló, amire akár támaszkodni is lehet, ha úgy hozza a sors.

Mindannyian örömmel és izgalommal követjük immár egymás életét, rendszeresen beszélünk, elmeséljük egymásnak, hogy állnak a dolgaink. És persze tudjuk, hogy az időnk véges. A nyolcvanas éveik elején lévő idős hölgyekről beszélünk, akik ugyan egy perccel se néznek ki többnek, mintha hatvanöt évesek lennének (biztos ti is ismeritek azt a latin-amerikai, „kortalan” nőtípust), de tudjuk, milyen az élet: kiszámíthatatlan. Azon dolgozunk, hogy az anyagilag és fizikailag is megerőltető utat meg tudjuk valósítani, és a gyerekeinknek is megmaradjon emlékként ez az út, hiszen nem kizárólag a mi jelenünkről szól, hanem az ő jövőjükről is. 

Horvát Sára

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/KatarzynaBialasiewicz