–

Néztél már valakit boldogra?

Néha ezzel játszom. Leginkább akkor jut eszembe, ha nagyon nyűgös vagyok. Amikor – ahogy Balfi mamám szokta mondani viccelődve – még „az sem tetszik, ha az orromat verik”. Pláne. Szóval, mikor semmi sem tetszik.

Például állok reggel a villamoson, és ehhez hasonló gondolatok futnak át az agyamon:

„Miért vannak itt ennyien?

Utálom ezt a parfümöt. Ki fújta magára?

Álljon már arrébb ez az aktatáskás pasi, mindjárt kiszakítja a táskája csatjával a harisnyámat.

Hogy tudott ez a nő így felöltözni, ezt a felsőt... ezzel a gatyával?

Az a hisztis hároméves miért pont ebbe a kocsiba szállt be?

Miért nem nyitja ki valaki az ablakot? Meg lehet itt fulladni!

Ő meg miért bámul rám… forduljon már el!

Ez meg hogy néz ki?

Miért állunk ennyi ideje?

És egyáltalááán!”

Szóval, amikor valahogy mindennel és mindenkivel van valami bajom. Ez persze mindig gyanús.

Ha megvizsgálom kicsit a dolgot, rájövök, hogy nem a villamossal, nem a közlekedéssel, és nem is az emberekkel van problémám. Leginkább csak magammal.

Álmos vagyok, éhes vagyok, nyűgös vagyok, nem ittam még (elég) kávét, esetleg már előre látom, hogy túlterveztem a napot, vagy csak simán front van. Ha eddig a felismerésig sikerül eljutnom, akkor már készen állok a játékra.

Keresek valakit, aki irritál (ilyenkor, ugye, ez nem túl nehéz feladat…), akit undoknak, figyelmetlennek, morcosnak látok. Aztán megpróbálok találni rajta valamit, legalább egy dolgot, ami tetszik. Amit meg tudnék dicsérni, ha például a kollégája lennék, és reggel összefutnánk az aulában:

– Nahát, új a táskád?

Vagy találok benne valami szimpatikus tulajdonságot:

Lám, milyen türelmesen viseli a gyereke hisztijét, és próbálja nyugtatni a kis makrancost, pedig valószínűleg még nálam is fáradtabb.

Gondolatban megérteni, elfogadni, miért épp olyan most, amilyen:

Az áporodott szagú, másnapos srác… ki tudja, tegnap talán azért itta le magát, mert elhagyta a barátnője.

Ha ezek már mennek, jöhet a kettes szint. Elképzelem ezeket az embereket boldogan. Találgatok, minek örülnének, milyen helyzetben tudom őket önfeledten mosolyogva látni.

A kis hisztist, amikor épp elmélyülten húzogat egy falevelet a víz színén. Vagy mondókázik, önfeledten, tapsol. Az aktatáskást, amikor sikerrel zár valamit a munkában, vagy mikor a felesége finom vacsorával várja a nap végén. A szatyros nénit, aki véletlenül letiporta a lábamat… látni a boldog mosolyát, amikor az unokái meglátogatják. A nyegle kamaszt, amikor összepacsizik a barátaival, és a helyén érzi magát. A hajléktalant, amikor a kutyáját simogatja… vagy a sorstársaival megosztoznak valamin, amit kaptak. Bármin, aminek örülnek. Tőlem egy doboz cigi is lehet, pedig nem szeretem a szagát. A lényeg, hogy el tudjam képzelni őket boldogan.

Sokszor – egy idő után – megváltozik annak az arca, akire így nézek.

Persze lehet, hogy csak én látom máshogy… Többször előfordult, hogy az, akit feltűnés nélkül „boldogra néztem”, elmosolyodott magában. A vitatkozó pár például egy viccel ütötte el a dolgot, és megszűnt a feszültség...

Persze lehet, hogy mindez a képzelet játéka, és csupán bennem történt meg az a változás. Ám ha „csak” ennyi történt, már akkor is legalább eggyel többen mosolyogtak azon a villamoson. A mosoly pedig szerencsére ragadós. 

A képen a szerző látható
A kép a szerző tulajdonában van

Simon Katalin

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/ARENA Creative