–

Ezt a percről percre változást csak mostanában, tizenegy-két nappal a home office-ba vonulás és a fokozatos, de biztos izoláció után kezdem igazán megélni. Szerencsére a fokozatosság része volt az is, hogy tudatosan készültem arra, hogy hiába leszek a legbelsőbb körömmel összezárva, mégis elvesztem a magánszférámat.

Hiába figyelünk oda jobban egymásra esetleg, mégis több lesz a konfliktusforrás. Hiába van dolgunk, lesznek olyan szerencsétlen órák, amikor téblábolunk egymás körül, mert mindenki aggódik valamin, ami a saját életét érinti. Ezzel együtt a közös életünket is.

Kinek ne jutna eszébe, hogy mi lesz, ha nem lesz munkája? Mi lesz, ha nem tudunk megélni? Mi lesz, ha az éppen érettségizni készülő gyerek nem tud leérettségizni? Mi lesz, ha ezzel együtt elveszíti minden helyre a felvételi ajánlatát, amiért már annyit dolgozott és ami miatt annyira boldog volt még egy hónappal ezelőtt?

Mi lesz, mi lesz? Ezek a kérdések váratlanul támadnak a konyhaszekrény alól, a mosógépből pakolás közben, éjszaka a párnák közül, a könyvek ikszedik oldalából, a nyitott ablakon beömlő friss levegővel keveredve, vagy éppen porszívózás közben. 

Ilyenkor elakad a mozdulat, pillanatnyi merevség lesz úrrá rajtam, aztán jön az újrabootolás. Mi lenne? Megoldjuk! Mindent megoldunk. Maximum más lesz a végeredmény, mint amit kigondoltunk. Egy tuti. Nincs feladás! Ez az alap, erre készültünk. Amit mi képesek vagyunk irányítani, azt megtesszük. Másra, a nagy varázslóra nincs ráhatásunk. Sajnos.

De azt például nem tudom szavakba önteni, hogy a gyerekem – akiről az iskola és a kora miatt már igen szűrt képet kaptam az elmúlt években – mennyire csodálatosan áll bele a helyzetbe. Nem kellett egy percig sem prédikálni neki a nehézségekről, arról, hogy mi a fő feladata jelen pillanatban, meg hogy egymáshoz kell alkalmazkodnunk stb. Sőt! Az első sokk után, hogy nem tud bemenni az iskolába és tanulni az érettségire, ahogy tervezte, ő volt az, aki odajött hozzánk és elmondta, hogy most aztán próbáljunk meg a lehető legelnézőbbek lenni egymással, legyen szeretet, meg rendszer, mert máshogy nem fog menni. Annyira csodálatos érzés volt, hogy ő ezt magától tudta, nem nekünk kellett hülye szülőként papolni!

Ráadásul kitalálta magának, hogy elhagyja a szobáját, és a gigantikus ebédlőasztalnál tanul, mert akkor nem dől le, nem kezd el telefonozgatni, ott tud koncentrálni. Én meg csak pislogok, hogy egy tizennyolc éves órákig, fél napokig hogy tud ennyire kitartóan és koncentrálva figyelni a dolgára.

Ontja magából a tételeket, utánaolvas, tökéletesre csinál mindent. Tudtam, hogy maximalista, de ez a helyzet kihozta belőle a legjobbat: életében először beosztja az idejét, mozog, amikor és ahogy tud, sütit süt nekünk, és hozzánk is mindig van pár jó szava. Pedig tudom, hogy éjszaka azért ég még háromkor is nála a lámpa, mert nem megy az elalvás, sokat szorong. Azt is tudom, hogy ilyenkor nem jó bemenni hozzá, mert csak kihozom a sodrából, de azt is, hogy oda fog jönni, el fogja mondani, hogy mitől tart és talán meg is tudom nyugtatni. Mindezt minek köszönhetjük? Egy rohadt kis rosszindulatú vírusnak…

Ilyenkor tényleg sok-sok dolog átértékelődik, és nem tudom, hogy mi lesz a vége, de azt igen, hogy az emberiség ezen a csövön, amit pandémiának hívunk, nem fog érintetlenül átcsúszni. Ez a rohadt kis rosszindulatú valami egyszerre rombol kegyetlenül, és reményeim szerint épít is. Valamiért hiszek abban, hogy a nagyon sok veszteségnek járnia kell némi nyereséggel.

Talán most pont emberségből kell vizsgáznunk. Emberségből kéne vizsgáznunk. Meg szeretetből. Igazi szeretetből, odafigyelésből és gondoskodásból. Nem egymás kipécézéséből, a hibák kereséséből másokban. Nem indulatból élni, hanem szívvel. Nem a pénzt kergetni, hanem a nyugodt életet. Segíteni, amiben tudsz és belátni, hogy ott nincs dolgod, ahol magukon sem akarnak segíteni az emberek. Felismerni, hogy meddig ér a saját energiád és ha kifogysz belőle, akkor pont a legfontosabbaknak nem tudsz adni. Elcsendesülni és újratervezni.

Ha megtanuljuk, hogy legyenek reális céljaink, ha megtanuljuk, hogy mi és ki a fontos, ha újraalakítjuk az emberi kapcsolatainkat, ha megérezzük, hogy mi az igaz féltés és mi az igazi szeretet, akkor talán már nyertünk is valamit. Ha…

De nem vagyok képes mindig ilyen messzire tekinteni, mindig valami jobb jövőben hinni. Erre nem telik. Hogy mire igen? Igyekezni örülni az apró dolgoknak: annak például a legjobban, ha a gyerek szobájából a barátaival, rokonaival való videócsetelés közben kiszűrődő őrült nevetés nem hagy elmerülni a rossz gondolatokban. Annak, hogy ettől mi, kint maradók is mosolyogni kezdünk. Annak, hogy sokszor társasjátékozunk és beszélgetünk. Annak, hogy hárman kevesen vagyunk egy csomó játékhoz, amit utolsó pillanatban betáraztam, de átalakítjuk, bár csak röhögés lesz a vége, mert úgy nem működik, ahogy elképzeltük. Pont, mint a világ…

Annak is kell és lehet örülni, hogy nemcsak hétvégén ebédelünk együtt, hanem a lehető legtöbbször. Annak, hogy ha kinyitom az ablakot, csicseregnek a madarak és néha a kis erkélyen ki tudok ülni a napra. Annak, hogy a kutyát le kell vinni és mély levegőket letüdőzni a tavaszból. Annak, hogy legalább virtuálisan tudok érintkezni azokkal, akiket tiszta szívből szeretek. Annak is, hogy ebben a helyzetben kihullanak a kevésbé fontos emberek… igen, az ocsú a búzától.

Annak, hogy tudom, az anyukám jó döntést hozott, amikor a zárt pesti lakásából két hete kiköltözött vidékre a húgomhoz. Annak, hogy látom magam előtt, ahogy kertészkedik és egyre jobb színe van végre, mert nagyon aggódtam érte az utóbbi időkben. Annak is örülök, hogy látom magam előtt, amikor kipirulva leül a laptop elé dolgozni. Még annak is megpróbálok örülni, hogy alig várom, hogy végre megöleljem, és érezzem a mindig biztonságot adó illatát.

De azért hiányoznak. Nagyon.

Az összes többi pedig terv, újratervezés, meg újra-újratervezés és még remény és kitartás.

Marossy Kriszta