–

Előre leszögezem, a történetem nem egyedi. Sok nővel (na, jó, néha férfival is) találkozom, aki a negyvenes éveiben valami homlokegyenest más dologba vág bele. Életközepi válság, kiégés, új impulzusok keresése,  önmegvalósítás – ilyesmiket mondanak a szakemberek. De az igazsághoz hozzátartozik, hogy azért ebben sokszor közrejátszik néhány krízis, trauma, hullámvölgy is.

Nem akarnám a teljes életutamat felvázolni, de muszáj ott kezdenem, hogy a húgom szerint én már gyerekkorunkban is „tévéset” játszottam. Gyakran felolvastam neki a műsorújságot, mint Kudlik Júlia (minden tiszteletem az övé a mai napig). Jól emlékszem az ilyen „bemondós” szófordulatokra: „Ezt követően a Delta című tudományos ismeretterjesztő műsorunkat sugározzuk”.

Így aztán nem csoda, hogy végül – a családom megnyugvására teljesen szelídnek ígérkező – tanítóképző főiskola után egy nyugodt, kisvárosi általános iskola helyett inkább az akkori NAP TV Riporter Kerestetik! vetélkedőjében próbáltam szerencsét.  

Na, és akkor, ott elkapott a gépszíj…

Hat év reggeli műsor, két év talkshow, közben rádiózás, meg éneklés egy rock zenekarban (igen, még rocksztár is akartam lenni), aztán napi bulvár magazin, (ott összességében kilenc évet húztam le), mellette hajnali élő bejelentkezések, és közben folyamatosan lépkedtem felfelé a ranglétrán.

Már főszerkesztő voltam, amikor 38 éves koromban megszületett a kisfiam. Karrierista nő? Mások szemében bizonyára, én sosem éreztem magam annak, egyszerűen imádtam a munkámat.

Nem mondom, én is sajnálom, hogy nem szültem fiatalabban, de hiszem, hogy ennek ott és akkor jött el az ideje.

A médiás pörgés azért már korán felismertette velem, hogy valahogyan kompenzálni kéne azt az elképesztő mennyiségű stresszt, amivel együtt éltem. A fizikumom karbantartása miatt (vagy inkább, hogy vissza ne térjen a kamaszkori rémes bálnatestem) eleinte mindenféle fitneszórákra jártam. De nem esett jól, hogy ott is folyton 120 fölé viszik a pulzusom. Minek? Ez nekem sztenderd állapot egy élő adás előtt! Aztán egyszer (belső hang 1.0!) besétáltam egy jógastúdióba, és úgy éreztem, megérkeztem. Ez több mint tíz éve volt.

Egészen biztos vagyok benne, hogy nem ragadtam volna ott, ha nem jönnek elő jógázás közben azok a régi emlékképek, ahogy apukám a nyolcvanas években jógázik egy rongyszőnyegen, és engem, minket, a húgommal együtt tanítgat a pózokra. Megmutatta, hogyan kell „jógásan” fejen állni, meg „forgatni a hasunkat”. (Csak most, 20 évvel később tanultam meg például, hogy az a hasforgatás, amit én gyerekkorom óta könnyedén megcsinálok – neki köszönhetően –, valójában egy tisztító jógagyakorlat, aminek Nauli a neve.) Azt hiszem, apám egy rendkívül felvilágosult ember volt. A mai napig megvannak ütött-kopott régi jógakönyvei, (amiket a családi legendárium szerint magától a híres – jeges Dunát átúszó – Schirilla Györgytől kapott), amelyekből teljesen autodidakta módon tanulta a jógát. Percekig tudta tartani a gyertyát meg a fejenállást is. Mindig felhúzta a konyhai órát, hogy mérje az időt. Örökké hálás leszek neki azért, hogy megismertette velem a jógát, és sajnálom, hogy nem láthatja, hogyan jógázom most. Tizenöt éves voltam, amikor váratlanul meghalt.

Már főszerkesztő voltam (kábé a kisfiam születése előtt egy évvel), amikor kipattant a fejemből egy gondolat (belső hang 2.0!), hogy el kéne végezni egy jógaoktató képzést. Hogy mit? Én, aki tesiből fel voltam mentve? Aki ezerrel pörög a médiában? De minek? Erre mondják a „spirik”, hogy „belső hang”, de én ezt akkor egészen racionálisan magyaráztam meg: szeretném tudni, hogy mit miért csinálok a jógaórán, meg aztán – mondtam viccesen, ha megkérdezték:

ha pár év múlva már nem kellek a médiának, elmegyek jógaoktatónak. (Vigyázz, mit mondasz…!)

Szóval elvégeztem egy jógaoktatói képzést a főszerkesztőség, a terhességem, majd a babázás mellett. Rendkívül sokat tanultam, nemcsak az ászanákról, hanem magamról, és a világról is. Úgy éreztem, kezd összeállni az az összezavarodott puzzle, aminek a darabkáit belepotyogtatták a fejembe az addigi életem során. De még akkor sem tudtam, mire lesz ez jó.

Élveztem a babázós időszakot, (annak minden fárasztó terhével együtt). Az akkori főnököm már fél év múlva hívott vissza dolgozni, (aminek persze örültem, a mai világban ritkaság ez!), de sírva fakadtam a gondolattól, hogy Babit ott kell hagynom. Így még bő fél évet kihúztam, ám tovább már nem tudtam ellenállni a kísértésnek. Tizenöt hónapos volt, amikor megbíztak egy vadiúj napi műsor életre hívásával. Hát, naná, hogy jólesett! Bár nem volt egyszerű összeegyeztetni a tévét, a bölcsit, és azt a heti egy-két jógaórát, amit akkor már rendszeresen megtartottam.  

A műsor sikeres lett (a mai napig megy egyébként, amire büszke vagyok, hiszen az is az én gyerekem, még a nevét is tőlem kapta), és jöttek az újabb megbízások, az újabb feladatok. A végén azon kaptam magam, hogy négy napi műsort felügyelek reggeltől késő estig.

Ahogy kedves kollégám, barátom mondta: „Magas polcról csak nagyot lehet esni.” Hát, így is történt. 2016 áprilisában közös megegyezéssel (igen, persze hogy közös megegyezéssel!) elváltak útjaink a céggel. Tizennyolc év után. Megviselt? Á, nem. Illetve... de.

Eleinte élveztem a rám zúduló szabadságot, ami éppen a jó idővel, a nyárral köszöntött rám. De négy hónap elteltével már egy produkciós cégnél dolgoztam három új műsor beindításán. Csakazértis.  

Ha egy pofon nem elég, addig ütnek, míg ki nem szállsz a ringből. Tudom én ezt, de amikor benne vagy, sosem látod. Újra és újra helybe mész a… pofonért. Miután ennek az újabb három műsornak a beindítását is lemenedzseltem, fél év után megint „közös megegyeztünk.”

Na, ekkor már azért a pszichológusom felállította nálam a kiégés diagnózisát. És hálás vagyok neki ezekért a mondatokért, amikor kétségbeesetten próbáltam megfejteni, hogy most akkor mit csináljak: „Ne akarj már folyton mindig csinálni valamit! Adj magadnak időt! Szemléld a világot, és csak olyan dolgokat csinálj, amikhez igazán kedved van! Figyeld magad, és ha az adott dologról úgy érzed, hogy egy kicsit sincs hozzá kedved, akkor ne csináld!”

A fent vázolt közel 20 évvel a hátam mögött ezt azért nem egyszerű teljesíteni, de felszabadító érzés, amikor meg tudom lépni. Persze kell hozzá egy szuper férj, aki ezt megérti, és a szó minden értelmében hátteret nyújt az útkeresésemhez.  

Nem tudom még, hogy hová fut ki a jógás projekt. Azt tudom (érzem), hogy dolgom van a jógával. Vagy a jógának van dolga velem. Az idén már a második jógás képzést taposom. De közben az sem biztos, hogy a tévézéssel örökre szakítottam.

Talán létrejön majd valahogy valahol egyszer egy olyan metszet, ahol a „tudásaim” találkozhatnak, és egymást építve összekapcsolódhatnak.  

Mindenesetre régen volt már akkora sikerélményem, mint mikor 150 vadidegen ember az én invitálásomra felkelt hajnali négykor, hogy együtt jógázzunk a napfelkeltében a Hősök terén. Ez nagyon cool! 

Ahogy már említettem, most épp megint egy jógás képzésre járok, ahol a mai kulcsmondat ez volt: „Egyetlen biztos dolog van az életben: a változás.” Nem szoktam túl nagy jelentőséget tulajdonítani az ilyen, már-már a közhely határait súroló bölcseleteknek, de néha azért segítenek átlendülni egy-egy hullámvölgyön. Az elmúlt egy évem tekintetében ez a mondat nálam most betalált. Nem könnyű a nagy változásokat elfogadni, főleg, ha elsőre veszteségként éled meg őket. Küzdhetsz ellenük, de csak átmeneti akadályokat építesz, elodázhatod őket, ám úgyis végbemennek. Ha elfogadod, és átengeded magad a változásnak, hamarabb megérted, miért történt. Persze ez nem könnyű. Ezt is tanulni kell…

Amin-Váczi Virág

A képek a szerző tulajdonában vannak