– 

Hétfő reggel.

7.00
Csörög a telefon. Ma egyből felkelek. Ideges vagyok. Nagyon feszült. Tudom, hogy eljött az a bizonyos reggel. Kipattanok. Semmi „öt perc szundi”. A gyerek még szuszog, betakargatom, hadd aludjon még tíz percet anya ágyában indulás előtt.

7.15
Túl vagyok az uzsonnakészítésen, még egy utolsó csekk, átnézem a bőröndjét. Ötnapi ruhakészlet, elemlámpák, strandcucc, kedvenc játékok… Mindent bepakoltam. Mintha megnyugodnék picit, pipa, nem lesz semmi baj. Közben azon veszem észre magam, hogy rágom a szám szélét, talán még sincs minden rendben? A férjem megölel.

7.20
Most már felébresztem, nyolckor el kell indulnunk. Odabújok csendben, átölelem, nagyot szippantok az előző este frissen mosott haja illatából, aztán megpuszilom a két talpacskáját. Hétéves már, de a kis talpipuszi kicsi kora óta a reggeli rituálé része. Átkarol, most szorosabban, mint ahogy szokott, ő is érzi azt, ami engem is belülről marcangol.

7.45
Túl egy gyors reggelin, apa téblábol körülöttünk, hogy minden megvan-e. Próbál jókedvűnek látszani, viccelődni, de ő is feszült, egyetlen szeme fénye megy ma élete első ottalvós táborába.

8.10
Persze tízperces késéssel indulunk, a kocsiban próbálok felszabadultan sztorizni az én első táboromról, hogy milyen jó is volt (nem volt az), apa helyesel, a gyerek csak bámul ki az ablakon, igyekszik mosolyogni. Szinte az arcára van írva: várja is a kalandot, de mennyivel jobb lenne, ha anyáék is mehetnének a táborba vele.

8.40
Toporgunk az iskola előtt, már bepakoltuk a csomagokat a buszba. A többi szülő trécsel egymással felszabadultan, az ő gyerekeik bezzeg izgatottan nevetgélnek, de a mi szemünk fénye szorosan mellénk húzódva ácsorog, minden percet kihasznál. Egyre nagyobb a feszültség.

8.55
A sofőr beindítja a buszt, a gyerekek ujjongva rohannak felfelé helyet foglalni, de a mi szemünk fénye sírva fakad. Felteszem a napszemüveget, hogy ne lássa, az én szemem is könnybe lábadt már. Nyugtatom, ölelem, felkísérjük a buszra. A tanítónéni vigasztalja, mi leszállunk, és nézzük egymást az ablakon át...

9.00
Még mindig nem indult el a busz, várunk a későkre, marcangoló percek ezek, látjuk egymást az ablakból. Ő a könnyeivel küszködik, én próbálok mosolyt préselni a fájdalmas grimaszomból. Integetünk. „Induljon már el az a rohadt busz” – gondolom.

9.10
Végre indul, becsukják az ajtaját, a gyerekből kitör a sírás, hatalmas könnyekben. Tapad az ablaküvegre, a nevünket kiáltja, mi apával mindketten napszemüvegben mosolygunk rá... vagy mi, pedig nem süt a nap. Integetünk, elgurul a busz, ő törölgeti a könnyeit, látom, hogy a tanítónéni odaszalad, vigasztalja a vigasztalhatatlant. Eszembe jut, mit mondott ma reggel nekem: „nem lesz semmi baj, öt perc alatt megnyugszik, anyuka”. Úgy legyen.

9.11
Elgurult a busz, túl a sarkon, bekanyarodik. Már nem lát minket, nem kell integetni. megállunk, apára borulok, végre nem kell visszatartanom a könnyeket. Zokogok. Átölel, nagyon fájt őt így látni, és mit érzek? Apa is sír, talán jobban, mint én. Remélem, megvigasztalják gyorsan a gyereket. Addig megvigasztalom apát. Szép tábort, kincsem. De mikor jössz már haza?

13.10
Csörög a telefon, a gyerek az, sumákolva magánál tartotta a tanár néninek leadandó mobilt: „Szia, anya, nagyon klassz itt, buli van, szól a zene, szuper a szállás, és most nagyon játszunk, nincs több mondanivalóm, szia…!” Leteszi, felsóhajtok, csattan a szívemről lehullott kő a földön, felhívom apát is, újságolom a jó hírt. Mosolygunk végre. Vége a délelőtti kétségbeesésnek.

 Szilvás Krisztina

Ha érdekel a téma, olvasd el korábbi írásainkat is:

Ottalvós tábor – Az elengedés és az önállóság művészete

Így is lehet készülni a legeslegelső ottalvós táborra

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Christin Lola