–

Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl, de még az Üveghegyen is túl, volt egyszer egy tanító néni. Ennek a tanító néninek volt egy elsős osztálya, csupa foghíjas, szertelen gyerekből állt, akiket szeptember óta gondosan tanítgatott olvasni, számolni és írni. Amikor kitavaszodott, a tanító néni a fejébe vette, hogy három teljes napra elviszi a gyerekeket erdei iskolába. Megriadtak kicsit a gyerekek és a szülők is. Hogyan is lesz ez, nem történik-e valami baj, nem hosszú-e ez a három nap a család nélkül? Mint a mágnes két pólusa, egyszerre vonzotta és taszította őket a program. A tanítónő azonban bízott magában, és bízott a gyerekekben, de nem akart úgy nekivágni, hogy bárki is félelemmel, szorongva menjen vele, ezért elhatározta: kideríti, mitől is tartanak leginkább a gyerekek.

Az egyik napon összetolták a teremben az asztalokat, és a tanítónő kártyákat tett a gyerekek elé. A kártyákon szavak voltak és ábrák. Mindegyik valamilyen érzést jelölt, és egy kis rajz is volt rajtuk segítségként, ami a szó jelentését mutatta. A gyerekek lassan betűzgették a szavakat, ahol nem ment, ott besegítettek egymásnak. Az erdei táborral kapcsolatos érzéseiknek megfelelő kártyát kellett keresni. Mindenki választott egyet. Ott álltak elcsendesedve, a kártyákat szorongatva. A tanítónő pedig megkérte őket, hogy mondják el, miért azt a kártyát választották.

A nagy csöndet az egyik kislány törte meg. Jó hangosan, tagoltan olvasta fel a kártyáján lévő szót: BÁTORSÁG.

„Azért választottam ezt, mert szerintem nagyon bátor dolog elmenni egy ottalvós táborba” – mondta.

KÍVÁNCSISÁG. Ez volt a következő kártya. „Soha nem voltam még táborban, és nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz” – hadarta egy kisfiú. „Én nagyon félek, mert nem lesz ott velem a mamám este, és olyan még soha nem volt” – mondta halkan egy másik, és észre sem vette, hogy már teljesen összegyűrte a FÉLELEM feliratú kártyát. „Szerintem nagyon vidámak leszünk” – bizakodott egy kislány a VIDÁMSÁG kártyával a kezében, és összemosolygott egy másikkal, aki a JÓKEDVŰ feliratot tartva állt mellette. „Az erdőben el lehet tévedni, nem?” – kérdezte egy fiúcska az ELVESZETT feliratot szorongatva. „Én azért választottam a BÜSZKE kártyát, mert nagyon örülök, hogy már én is mehetek igazi táborba, mint a tesóim” – kiabálta be valaki.

„Én inkább nem szeretnék menni” – sírta el magát az IJEDT kártya tulajdonosa. A tanítónő azonnal lehajolt hozzá, és megölelte. „Mondd el, Bence, mitől félsz!” – kérte. „Én, én… én még mindig cumival alszom, és félek, hogy a többiek ki fognak nevetni, ha elviszem magammal” – szakadt ki a gyerekből egy szuszra. Mindenki a kisfiút nézte, de nem nevetett senki. „Nagyon bátor dolog volt, hogy elárultad nekünk a titkodat, és biztos vagyok benne, hogy senki nem fog csúfolni emiatt. Elhozhatja a cumiját a táborba, ugye, gyerekek?” – kérdezte a tanító néni.

A gyerekek buzgón bólogattak, és az egyik kislány cérnavékony hangon megkérdezte: „Akkor én is elhozhatom a rongyim?” Hirtelen hangzavar támadt, és az osztály csak nagy nehezen hallgatott el a tanító néni intésére.

„Tudjátok, mit? – mondta a tanítónő. „– Holnap mindenki hozza be azt a tárgyat, babát, plüsst vagy bármit, amivel alszik. Megmutatjuk egymásnak, és beszélgetünk róla, ki hogyan szokott elaludni.”

Így is történt. Másnap ismét összetolták a padokat, és a gyerekek kirakták a legféltettebb kincseiket.

Mutogatták egymásnak az agyonmosott rongyikat, a megfakult, félszemű, elmorzsolt kezű babákat és plüssöket, volt, aki az anyukája bársony köntösének helyenként már szinte cérnavékonyságúra dörzsölt derékkötőjével érkezett.

Az egyik kislány nem hozott semmit.

„Te mivel szoktál aludni, Zsófi?”– kérdezte tőle a tanítónő. „Én egyszerre nagyon sok babával, azokat nem tudtam behozni, de ami a legfontosabb, hogy anyukám, mielőtt elalszom, mindig elénekli nekem a Bóbita, bóbita táncolt és közben simogatja a hátam… Anélkül nem tudok elaludni…” – mondta elhaló hangon.

Erre a tanítónő végignézett a gyerekeken, és azt kérdezte: „Gyerekek, megígérjük Zsófinak, hogy a táborban minden este elalvás előtt közösen elénekeljük neki a Bóbita, bóbita táncolt? „Igeeennn!” – zúgták a gyerekek kórusban.

És így is lett.

Végül minden gyerek vidáman ment el az erdei táborba. Senki nem veszett el az erdőben, jókedvűek voltak, és sokat játszottak. Amikor pedig leszállt az este, mindenki bebújt az ágyába, magához szorította az otthonról hozott alvósát, és a tanítónő leült Zsófi mellé az ágyra, simogatta a hátát, aztán együtt elénekelték a Bóbitát.

Ha hiszitek, ha nem, így volt, és igaz volt, mert ilyen tanítónők nemcsak a mesékben léteznek.

Posteiner Judit

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Oksana Shufrych