Miért olyan nehéz kilépni egy bántalmazó kapcsolatból, és ki segít az áldozatoknak?

–

Mi akadályozza a továbblépést?

Logikusnak tűnhet kívülről nézve, hogy az áldozat fogja magát, és odébbáll – ám ezt a látszólag egyszerű lépést számos körülmény akadályozhatja meg.

Először is az önbecsülés lerombolása. A bántalmazó fokozatosan, nemritkán szisztematikusan fosztja meg áldozatát az önmagába vetett hitétől: a repertoár a szurkálódástól a kritizáláson keresztül az ordítozásig terjed. Aki pedig nap mint nap kénytelen szembesülni az állítólagos alkalmatlanságával, nem, vagy legalábbis nehezen szánja rá magát a döntésre, attól tartva, hogy nem lesz képes egyedül boldogulni.

A bántalmazásnak gyakran része a pénzügyi kizsákmányolás. Tehát

a bántalmazó úgy is gyakorolhatja hatalmát, hogy az áldozat nem rendelkezhet a saját jövedelme felett, esetleg nem is dolgozhat, vagyis a létfenntartása gyakorlatilag a bántalmazótól függ.

Lehetséges, hogy a bántalmazó hitelt vetet fel vele, vagy a tulajdonjogáról való lemondásra kényszeríti. Egy fillér nélkül pedig hová is mehetne?

Komoly akadálya lehet a továbblépésnek a nők és férfiak társadalmi szerepére vonatkozó hiedelemrendszer, amely szerint utóbbiak alapértelmezetten felette állnak az előbbieknek, illetve a családi-társadalmi elvárás, miszerint a házastársi eskü egész életre szól, a család egyben tartása és az erőszak csendben tűrése is az asszony dolga…

Az erőszak jellemzően ciklikus, vagyis a dühkitöréseket rendre megbánás és fogadkozás követi a bántalmazó részéről. Az ilyen időszakokat nevezi a szakirodalom mézesheteknek – ezek pedig megerősítik az áldozat érzelmi kötődését annak ellenére, hogy újabb – és jellemzően egyre súlyosabb és egyre gyakoribb – kitörések követik őket.

Lényegében tanult tehetetlenségről van szó, amelyet Stockholm-szindrómaként ismerünk. Ez leegyszerűsítve: a bántalmazó nézőpontjával való azonosulást fedi, ami miatt a bántalmazott már nem akar, illetve nem képes menekülni.

A bántalmazás mint „betegség”

Az áldozat úgy vélheti, hogy partnere bántalmazó viselkedése valójában mentális betegség, és egyfajta terápiás megközelítéstől reméli a megoldást. A megértés, az elfogadás és a türelem azonban nem vezet eredményre, hiszen a bántalmazás nem betegség, hanem egy elsajátított gondolkodásmód, és kizárólag a hatalomvágyról szól. A bántalmazó szándékosan is bűntudatot kelthet az áldozatban azzal, hogy az erőszakos megnyilvánulásait pszichés problémaként állítja be.

Mi lesz a gyerekkel?

A társadalmunkban jelenlevő elterjedt nézetek miatt az áldozat úgy vélheti, hogy a gyereknek mindenképpen két szülő kell, és a rossz apa is több, mint a semmi. Az esetleg jogi procedúrák– gyermekelhelyezési per, gyámügyi eljárás – pedig csak tovább bonyolítják a problémát, hiszen a bántalmazó ezeket is rendre eszközként használja fel az áldozat további meghurcoltatására.

A környezet hozzáállása döntő

A testileg-lelkileg kizsigerelt, mindenükből kisemmizett áldozatok sokszor végső kétségbeesésükben kérnek segítséget. Az pedig, hogy sikerül-e kikeveredniük az ekkor már valóban reménytelennek tűnő helyzetből, az intézményrendszer hatékony fellépése híján lényegében azon múlik, hogy akad-e legalább egyvalaki a szűkebb vagy tágabb környezetükben, aki melléjük áll – rokon, barát, munkatárs, vagy egy pedagógus a gyerek iskolájában vagy óvodájában. Ugyanígy rengeteget számíthat az áldozattal találkozó szakemberek hozzáállása.

Fontos az is, hogy az áldozat megerősítést kapjon: nem vele van a baj, és igenis joga van ahhoz, hogy biztonságban élhessen. Éppen ezért kellene minél többeknek megérteniük a bántalmazás természetrajzát.

Nagy szükség lenne az állami intézményrendszer hathatós támogatására is, ám az nem mindig képes olajozottan kezelni az ilyen eseteket – sok bántalmazott számol be arról, hogy nem (vagy nem időben) történik intézkedés. Ám ezzel együtt is vannak lehetőségek a továbblépésre, amihez a civil szakmai szervezetek is hozzájárulhatnak, mint például a Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen (NANE) Egyesület vagy a Patent Egyesület. Amíg azonban a bántalmazókat a hatóságok nem vonják következetesen felelősségre, a „munkát” sajnos javarészt az áldozatnak kell elvégeznie, mégpedig kellő higgadtsággal és következetességgel – bármekkora erőfeszítésbe kerül is. Mindehhez elengedhetetlen a biztonsági terv kidolgozása és a bizonyítékgyűjtés, amiről bővebben korábbi cikkünkben írtunk. ITT olvasható.

Az út nemcsak rögös, de bizony hosszú is, és sokszor nem is lehet éles határvonalat húzni a régi és az új élet között. A kilépést követően még folyhatnak jogi procedúrák, ha pedig gyerek is van, a kapcsolattartás miatt nem mindig lehet egyértelmű lezárásról beszélni. Gyakori, hogy a bántalmazó tovább zaklatja az áldozatot, sőt, ilyenkor még veszélyesebbé válhat. És persze a történtek feldolgozása is időbe telik.

„Halálfélelmem volt”

Angéla a kisfiával menekült erőszakos élettársa elől. Mint oly sok történet, az övé is szépen indult, ám már a várandóssága alatt kiderült, nem minden az, aminek látszik.

„Kezdetben a tenyerén hordozott a párom – emlékszik vissza. – Nem terveztünk még gyereket, mégis jól fogadta, amikor a teszt pozitív lett, de már a terhességet is beárnyékolták egyes megnyilvánulásai: egyre féltékenyebbé vált, persze mindenféle alap nélkül. Zavarták a szüleim és a barátaim is, ha nálunk voltak, különféle indirekt módokon fejezte ki a nemtetszését. Rendszeresen a szememre vetette, hogy nem tudok bánni a pénzzel, így az én fizetésemre is rátette a kezét, mondván, hogy majd ő beosztja.

Áronka születése után csak romlott a helyzet – már nemcsak társként, hanem anyaként is egyre kritizált. Aztán már ütött is – én pedig, a mai fejemmel érthetetlen módon, sorra gyártottam számára a felmentéseket: fáradt, feszült, és annak idején őt is sokat bántották.

Ám a verések egyre durvábbak és gyakoribbak lettek, időnként szabályos halálfélelmem volt. Be kellett látnom, hogy ez így nem mehet tovább – elsősorban nem is magam, hanem Áronka miatt. Pénzem azonban szinte semmi nem volt.

A szüleim sem tudtak támogatni, mivel a két kisebb testvérem még otthon lakik, és egyébként is nehezteltek rám a párválasztásom miatt.”

Segítség nélkül nem ment volna

Egy barátja végül hajlandó volt odaadni néhány hónapra a vidéki nyaralójukat – ide menekült Angéla a kicsivel, amíg a párja a dolgozott. Addigra új bankszámlát is nyitott, amihez csak ő férhetett hozzá, a gyed és a családi pótlék már ide érkezett. Rögtön elkezdett munkát és albérletet keresni. Sok kört futott, de végül mindkettő sikerült, igaz, a kaucióra többektől kölcsön kellett kérnie, amit aztán hónapokig törlesztett. Ám még ekkor sem lehetett nyugalma:

„A párom valahonnan értesült a visszatérésünkről, és többször meg is jelent nálunk. A kaputelefonba kiabálva próbálta érvényesíteni apai jogait, egyszer a rendőrséget is ki kellett hívnom, mert be akarta törni a lépcsőházajtót. Mindeközben zajlott a gyermekelhelyezési per, melynek során megkapta a láthatási jogot, de legalább semleges helyszínen és az én jelenlétemben. Szerencsére nem sokáig élt ezzel a lehetőséggel: a kihagyás után láthatóan nem tudott mit kezdeni a fiával, és az új kapcsolata miatt már nem is volt annyira érdekes a számára.

Lassan a szüleim is megenyhültek, hiszen mégiscsak Áronka az első unokájuk, aki ráadásul egyre jobban hasonlít az édesapámra. Mondhatni, hogy révbe értem, bár álmomban még mindig gyakran lejátszódnak az átélt traumák.”

Hová mehet, akinek senki sem segít?

Vannak azonban édesanyák, akik senkire sem számíthatnak, például azért, mert a bántalmazójuk elszigetelte őket a környezetüktől, és fellazultak vagy megszűntek a kapcsolataik. Számukra átmeneti megoldást jelenthet egy családok átmeneti otthona, ismert nevén anyaotthon.

„A bekerülés feltétele, hogy a jelentkezőnek legyen kiskorú gyereke. A kapcsolatot a jelentkezőnek kell felvennie velünk akár telefonon, akár a Facebook-oldalunkon keresztül” – mondja Kósa Melinda, a százhalombattai családok átmeneti otthona intézményvezetője. „Ezután személyes beszélgetés következik, ha azonban valakinek ez gondot okoz – mert például messze lakik, és nem tudja vállalni az utazással járó költséget –, e-mailben is el tudjuk küldeni a jelentkezési lapot. Sajnos jóval több a nehéz helyzetben lévő szülő, mint a hely, így várólista van – az, hogy mennyit kell várni, változó, de általában több hónapról van szó.”

Az intézményben térítési díjat kell fizetni, ami legfeljebb a család jövedelmének a fele lehet. Ennek fejében az intézmény a törvényben meghatározott szükség szerinti ellátást biztosítja, juttat élelmiszert, tisztálkodószert, gyógyszert, pelenkát. Egyébként a családok maguk rendelkezhetnek a jövedelmük felett. Aki azonban akarja, vezetheti a bevételeit és a kiadásait egy táblázatban, amit beköltözéskor minden családnak biztosítanak, és hónap végén egy szakemberrel közösen átnézheti azt – így mindjárt kiderül, mi az oka annak, ha esetleg megcsúszott a költségvetés. Elvárás a házirend betartása is – mint Kósa Melinda hangsúlyozza, ily módon is igyekeznek valamiféle keretet adni a családok életének, elsősorban a gyerekek érdekében. Különösen fontosnak tartják a csendes pihenőt délután egy és három óra között, illetve, hogy a vacsora, fürdetés este hét órakor megkezdődjön, hogy nyolcra minden család a szobájában lehessen.

Van, aki már a sajátjába költözhet

A lakók közül sokan menekülnek, esetükben pedig szó szerint létfontosságú a titkosság, amit az intézmény szintén biztosít: információt senkinek, semmilyen formában nem adnak ki, kizárólag hivatalos – rendőrség, bíróság – hivatalos megkeresésére. Az azonban sajnos nem ritka, maga az áldozat fedi fel a hollétét a bántalmazó előtt.

Az otthonban egy évig lakhatnak a családok, ami azonban fél évvel megtoldható, plusz a tanév végéig is ki lehet tolni a határidőt, így az, aki „jó időpontban” kerül be, akár két évet is eltölthet itt. Az, hogy ez mire elég, sok mindentől függ:

„Sokan annyira traumatizáltak a bekerüléskor, hogy hónapokig nem tudunk velük érdemi munkát végezni, amiben aztán pszichológus és jogász is segít” – tudjuk meg az intézményvezetőtől. „Sajnos nem mindenkinek oldódik meg a helyzete, de egyre több pozitív esetről is be tudunk számolni. Az itt töltött idő alatt a legtöbb család le tudja dolgozni az adósságát, el tudnak helyezkedni, így félretehetnek annyit, amennyiből kivehetnek egy lakást, illetve hitelt vehetnek fel – sokan már a sajátjukba költözhetnek.”

Mezei M. Katalin

 Kiemelt képünk illusztráció