– 

Amikor megbeszéljük az interjút, egyikünknek sem jut eszébe: pünkösd hétfőre esik az időpont. A csendes hétfő reggelen hamarabb érek a megbeszélt helyre Judit irodájához. A kocsiból látom, hogy ő is korábban érkezett, kihasználom a lehetőséget, és a visszapillantóból figyelem. Hiába a munkaszüneti nap, pont olyan elegánsan, kendővel a vállán, magas sarkúban érkezik, ahogyan azokon a képeken látom, amikor egy újabb rangos kitüntetést vesz át. Minden mozdulata határozott és pontos, ahogyan nyitja a zárat, kitárja az ajtót. Pár perc múlva én is csatlakozom, és a következő egy órában meggyőződöm róla, hogy Polgár Judit beszélgetőpartnernek is határozott és pontos.

A ma már kétgyerekes családanya, Polgár Judit páratlan sikereit mindenki ismeri, de azért nem árt, ha az ember felidézi ezeknek legalább a töredékét. Így én is másképp hallgattam a szavait. Judit a sakktörténet legjobb női sakkozója, 12 éves korától 26 éven át megszakítás nélkül vezette a női világranglistát. Nyílt kategóriában kétszeres olimpiai ezüstérmes, a nők között kétszeres sakkolimpiai bajnok. Az első nő, aki férfiak között világbajnoki döntőn vett részt, és számos alkalommal utasította maga mögé a világ legjobb férfi sakkozóit. További eredményei a teljes interjú terjedelmét kitöltenék.

Kárpáti Judit/WMN: Kilencévesen a gyerekek nagyjából már jól olvasnak, megtanultak osztani, szorozni, és épp azon töprengenek, tornára járjanak-e, vagy folytassák az úszást. Te kilencévesen megnyerted az első nemzetközi versenyedet. Amikor ezt olvastam rólad, azon töprengtem, mikor készültél fel erre, mi történt az óvodás években?

Polgár Judit: Ötéves lehettem, amikor elkezdtem sakkozni. A nővérem, Zsuzsi ugyan három és fél éves volt, amikor kezdte, de apuék rájöttek, hogy nem érdemes ilyen korán nyomni a sakkot, mert sokkal több energiával, sokkal kevesebbet érsz el. Zsuzsit sem ők erőltették, megtalálta a fiókban apu tábláját. A levegőben pedig amúgy is benne volt a sakk, 1972-ben minden a Fischer- Spassky világbajnoki döntőtől volt hangos. Szóval az egész Zsuzsival kezdődött, akit apu megtanított sakkozni, és négyévesen már magyar bajnokságot nyert a 11 év alatti lányok mezőnyében. Ez azért fontos, mert én már ebbe születtem bele, harmadikként, Zsuzsi és Zsófi után. A sakktanulás számomra természetes folyamat volt. Anyu tanította meg az alapokat.

K. J.: Nem jártatok iskolába, magántanulók voltatok. A szüleid munka mellett hogyan oldották meg, hogy három gyerekkel foglalkozzanak?

P. J.: Apuék pedagógusként nagyon sokat dolgoztak, több műszakban, hogy velünk is foglalkozni tudjanak. Sokáig ők tanítottak minket. Sakkedzők jártak hozzánk, és tulajdonképpen a két pedagógusfizetés erre ment el, és az a kicsi is sokat segített, amivel az MTK hozzájárult az edzők fizetéséhez. Nagyon szerény körülmények között éltünk azokban az időkben a kilencedik kerületben egy lakótelepen. Emlékszem, a hatvan négyzetméteres lakásunkban nagyon sokszor aludtak nálunk külföldi edzőpartnerek, edzők. Így, hogy mind a hárman otthon voltunk egész nap, elég szűkös volt, de hát akkor ez volt a természetes. Amikor Zsuzsi elkezdett nemzetközi szinten is jobban játszani, már voltak bevételeink ebből. Tizenhat éves volt, amikor a szüleim mind a ketten feladták a munkájukat.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

K. J.: Ha már említed Zsuzsi első bevételeit, ahogy én, úgy szerintem sokan nem látják tisztán, hogyan lehet megélni egy olyan sportból, mint a sakk, ami nem a hirdetésekről és a látványos közvetítésekről szól.

P. J.: Régen annyiban is más volt a pénzkereset a sakkban, hogy voltak úgynevezett sportállások, azaz egy-egy vállalatnál alkalmazták a sportolókat normál fizetésért, ám figyelembe véve a sportra szánt időt. A legtöbb sakkozónak drámai váltás volt, amikor ez megszűnt. Minket ugyan ez nem érintett, de az edzőinket igen. Mi versenyeztünk, és ami külföldön nem volt feltétlenül sok pénz, az itthon annak számított. Amikor kilencévesen megnyertem az első pénzdíjamat (ezer dollárt) az abban az időben sokáig elég volt a családnak. Ezek a bevételek jelentették a költségvetésünk alapját. Amikor már igazán sikeres egy sakkozó, akkor a versenyek díjaiból meg tud élni. De azért addig sem kellett félteni engem, amíg nagyon beosztóan éltünk, és minden megnyert díj ment a közösbe. Volt egy edzőm, akinek hatalmas önbizalma volt, és belement, hogy pénzben játsszunk. Számomra nagy volt a motiváció, mert szerettem volna alaposan bevásárolni noteszekből, ceruzahegyezőből és radírokból az ÁPISZ-ban (egykori, állami papír-írószer vállalat – a szerk.). Persze az edzőnek csalódnia kellett, mert nyertem. Egyébként sokszor megütköznek az emberek, hogyan lehet, hogy a szüleim „elvették” a pénzt, amit én nyertem. Nekem utólag is logikus, a semmihez kellett hozzárakni, ez nem is volt kérdés.

K. J.: Az emberek veletek kapcsolatban amúgy is szinte mindenen megütköztek, és még ma is vitát vált ki, ha egy társaságban szóba kerül, ahogyan éltetek, amit a szüleid képviseltek.

P. J.: Ha nyugalom van egy családban, az nem hír. Ráadásul nem az volt a jellemző abban az időszakban, hogy „csináld, ha akarod”. Sokan úgy voltak vele, a szülők kitalálták, hogy valami extrém dolgot csinálnak, a gyerekek pedig meg voltak nyomorítva. Ha mást csináltál, mint a sablon, az csak rossz lehetett. Manapság is ez a helyzet, de akkor még fokozottabban így volt. Mindig vannak nehéz napok, mindig vannak nehéz pillanatok. A gyerekeim, Olivér és Hanna is biztos tudnának mesélni, miközben ők nem úgy nevelkednek, ahogyan egykor mi. Ha a szülők alapvetően következetesek, akkor a gyerekek mindig találnak valamit, amit már nem szeretnének megcsinálni. Ez minden gyerekkel, sőt felnőttel is így történik; ami van, abban talál nehézséget. Az emberek kíváncsiak, mi volt e mögött a siker mögött, mi történt a falak között. Mi egyszerűen másképp, más sikerekkel, más nehézségekkel éltünk.

K. J.: A nehézségek kapcsán az jut eszembe, hogy 12 évesen korosztályos világbajnok voltál a fiúk között. Azért nem lehetett egyszerű pálya bekerülni a fiú mezőnybe, és ott küzdeni. Egyáltalán hogy kerül valaki egy sportban a férfiak kategóriájába?

P. J.: A sakkban van női- és külön abszolút kategória, amiben játszhat férfi és nő is. Mindig is úgy gondoltam, hogy nem korrekt, hogy különválasztják a nőket és a férfiakat, ám ennek olyan tradíciói vannak, amit nagyon nehéz megváltoztatni. Azért is, mert általában a nők azok, akik nem akarnak ezen változtatni. Azok, akik sikeresek. A probléma az, hogy a legjobb nő épphogy benne van a top 100-ban, de második legjobb nincs benne a legjobb 200-ban vagy 300-ban a világon. De ő nőként a második a világon.

K. J.: Szóval, akkor annak örülök, hogy én vagyok a „hetes busz szépe.”

P. J.: Igen, mert, ha te abból megélsz, és megkapod azt a tiszteletet, hogy te a „hetes busz szépe” vagy, akkor úgy érezheted magad, mintha a „világszépe” lennél. A tiszteletet, megbecsülést és a saját büszkeségedet megkapod, és még pénzt is keresel, akkor miért akarnál sokkal nehezebb pályára lépni?

K. J.: Ti pont ebben voltatok úttörők, hogy akartatok nehezebb pályára lépni. Miben különböztetek ezektől a nőktől, hogy nektek nem volt elég a női mezőny elsősége?

P. J.: Nekem az volt a célom, hogy az abszolút kategóriában legyek világbajnok, enélkül soha nem tudtam volna 26 évig női első lenni. Az nem volt cél, mellékesen az úton elhagytam azt is. Sok problémát okozott, mert az olimpián nem volt bevett szokás, hogy nők játszanak. A magyar férfiválogatottban hiába volt meg a szükséges élő pontszámom, hogy bekerüljek az olimpiai csapatba, azért nem tapsoltak örömükben. Úgy voltak vele, hogy még bizonyítsak. Ahogyan általában egy nőnek minden téren mindig többet kell teljesítenie, hogy bizonyítson. Másfelől meg, ha bírod a kiképzést, és nem háromszor bizonyítasz, hanem tizenháromszor, akkor végül sokkal stabilabb a helyed.

K. J.: A számodra nyilvánvaló igazságtalanság ellenére nem adtad fel a célodat. Dac volt benned? Vagy valami más hajtott előre?

P. J.: A szakkönyvemben azt írtam az előszóban, hogy „köszönöm az ellenségeimnek”. A magyar szuperbajnokságon 1991-ben Portisch és az összes akkori legjobb férfi játszott, amikor a legfiatalabb nagymester lettem, ezzel megdöntve Eddie Fischer rekordját. Közben voltak pillanatok, amikor érezhető volt, „nehogy már a végén egy lány nyerjen”. Tizenöt éves és négy hónapos voltam, és lány. Egy nagyon nagy falat sikerült ledönteni akkor. Ettől függetlenül a következő évben még nem voltam olimpiai csapattag a férfiaknál, de 1994-ben már az első táblára kerültem.

K. J.: Hiába gondolná az ember, hogy ti kitapostátok az utat a nőknek, utánatok azért nem nagyon látni hasonló példát.

P. J.: Eleve az volt a cél, hogy a férfiakkal játsszunk, mert erősebbek. De nem azért, hogy utána a női mezőnyben nyerni tudjunk. Nem azért játszottunk velük, hogy különcködjünk, hanem, mert ott mindig erősebbekkel tudunk játszani, nehezebb a feladat, húz felfelé, jobban tudunk fejlődni. Ez volt az alapkoncepció. Ez azonban egy nagyon nehéz út, és nekünk sem sikerült volna, ha nem állnak mellettünk olyan emberek, mint a szüleink, illetve az edzőink, akik szintén ugyanebben hittek. Ezer helyen vérezhettünk volna el. Egy közösségben nagyon sokat támadnak egy gyereket, később egy nőt, ha olyan terepre megy, ami férfiaknak való. Ott azért nagyon erős háttér, és megerősítés kell, hogy ezt tovább csináld. És ott van az is, hogy nekem a karakteremből, egyéniségemből adódóan is nagyon passzolt a versenyzés.

K. J.: Tavaly óta az ENSZ egyenjogúságot szorgalmazó programjának egyik arca vagy. Mi az, amit a legfontosabbnak tartasz, amikor ebben a minőségedben szerepelsz?

P. J.: Számomra az egyenjogúság azt jelenti, hogy csak azt mutasd meg, amit tudsz, de ne használd a női mivoltodat semmilyen szinten. Meggyőződésem, – bár nem akarom a nőket hibáztatni –, hogy nagyon sokszor maguk alatt vágják a fát, kellőképpen ravaszak is tudnak lenni, és kihasználják a természet adta lehetőségeket. Számomra olyan nincs, hogy a havi ciklusom miatt nem csinálok valamit. Ha mégis, akkor ne csodálkozzak, hogy másképp bánnak velem. A pályafutásom alatt mindig nagyon komolyan vigyáztam arra – akármilyen testi problémám volt –, hogy ne tudjanak róla, mert nagyon hamar megkaptam volna, hogy „hát, te ,mit akarsz itt?”. A női világbajnok Gaprindashvili mondta, hogy egy nő nem lehet világbajnok a férfiak között a havi ciklusa miatt. Ha ilyeneket mondunk, ne csodálkozzunk azon, hogy megerősítjük, amit a férfiak gondolnak! De a nőket semmiképp nem akarom támadni, mert én egy nagyon szerencsés családból jövök, ahol mindig azt hallottam, hogy nőként képes lehetek arra, amire bármelyik fiú, ha ugyanolyan feltételeket kapok.

K. J.: Ha valami, ez aztán tényleg nem annyira jellemző arra, ahogyan a szülők viszonyulnak a lányaikhoz.

P. J.: Az ENSZ-es munkám kapcsán sokszor elmondom, hogy nagyon fontos a szülőket nevelni, felvilágosítani. Anyaként gyakran mi magunk vagyunk a kerékkötői annak, hogy a lányunk érvényesüljön, apaként meg pláne. Ott van Malala, a Nobel- békedíjas emberjogi aktivista Miért lett Malala az, aki? Mert az édesapja mindig is kiállt amellett, hogy a lányoknak is jár az oktatás. Ha megnézed ezeket a lányokat; engem vagy Malalát, azért tudtunk kiteljesedni, önmagunk lenni, továbbvinni ezt a gondolatot, mert csecsemőkorunktól azt kaptuk, hogy képesek vagyunk rá. Aki megkapta ezt a szüleitől, hogy mások akármit mondjanak, meg tudod csinálni, abba ez beépül. Ám amíg azt kapja, hogy „főzőcskézz, de azért tanulhatsz is, persze csak ha belefér az idődbe”, addig az egyenjogúság nem fog menni.

K. J.: Lassan három éve, hogy befejezted az aktív versenyzői pályafutásodat. Ennek köszönhető az is, hogy volt időd az iskolásoknak kidolgozott programmal, a Sakkpalotával és most már az ovisoknak is elérhető Sakkjátszótérrel foglalkozni. Előbbi oktatási eszközként bekerült a kerettantervbe, az ovisoknak szóló program pedig most indul el élesben is. Miért olyan fontos a sakk a gyerekeknek?

P. J.: Az évekig tartó fejlesztésben nővérem, Zsófi is aktívan részt vett, közösen dolgoztuk ki az egészet. A program során a cél nem a sakk tanítása, de pozitív mellékhatásként a gyerekek megtanulnak sakkozni. A Sakkpalota és a Sakkjátszótér is azért működik nagyon jól a gyerekeknél, mert az élet egészét felöleli a sakkfigurák és a történetek által. A sakk az egyik valaha volt leghatékonyabb képességfejlesztő eszköz, dialektikus-, stratégiai- és ok-okozati-, szekvenciális gondolkodást a gyerekek a öntudatlanul tanulják meg sakktáblánál. Már ma is, de a jövőben még inkább azok a gyerekek lehetnek sikeres felnőttek, akik az elavult gondolatokat, a megszokáson alapuló gondolkodást elvetik, és van elég bátorságuk új szemlélettel kitölteni a régi helyét.

Kárpáti Judit

 

Képek: Kovács Tamás/WMN