Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy már egészen kicsi korom óta egy emancipált közösség részeként éltem. De ne egy olyan erőltetett retorikájú, didaktikusan egyenjogúság-párti környezetre gondoljatok, amely sokakban (néha bizony jogos) ellenérzést táplál a feminizmus vagy a szabadelvűség iránt. Én egy olyan lakótelep romantikájában nőttem fel, ahol fiú, lány, vietnami, arab, roma, erdélyi magyar, magyar magyar mind boldogan éltek együtt.

Gyerekként egyáltalán nem érdekelt, hogy milyen nemű- vagy színű az az ember, aki a homokozólapátot átpasszolta. Természetes volt, hogy ha valami probléma van, az a személyemnek szól, nem pedig annak, hogy lány vagyok, vagy bármi másnak, amivel diszkriminálni szokás.

Később persze megtanultam a szexizmus ABC-jét, hiszen ez jelentette a túlélés alapfeltételét, amikor a felnőtt társadalomba kerültem. A különböző osztályközösségekben, baráti társaságokban általában egyfajta „havercsaj” státuszból szemléltem, tapasztaltam, hogy működnek a dolgok. Éppen ezért meggyőződéssel hiszem, hogy a férfiak igenis képesek többek lenni a saját sztereotip halmazuknál, amibe a társadalom hajlamos beskatulyázni őket.

Éppen ezért tudnak felbosszantani azok a mantrák, szállóigék, amelyek beépültek a mindennapi nyelvezetbe, és amelyeket akkor is rosszulesik hallani, ha könnyebb lenne legyinteni rájuk. Egyszer egy barátom megpróbált meggyőzni arról, hogy nekünk, nőknek fölösleges virágot venni, mert elbízzuk magunkat, hozzászokunk a jóhoz, és követeljük, hogy minél többet költsenek ránk. A vitánk végül azzal a mondattal zárult, hogy: „Na, nyugi már, nyilván van kivétel, érezzük jól magunkat, ez csak ilyen férfibeszélgetés, érted.” Az illető státusza: diplomás, jól kereső srác, csaja nincs, de szeretne. Szabadidejében szeret elsütni olykor cigányozós, szőke nős vicceket, ezeket persze nem gondolja komolyan, nem akar megbántani senkit. Csak viccel, mert „ezek a magyar kultúrkör részeit képezik”. 

A nyári éjszakában ugyanilyen gyakorisággal, hallom a „demegbasználak” és a „mindennőribanc” című slágereket is – fiatal, jól öltözött, magasan kvalifikált menedzser típusú srácoktól- és talajt veszett idősebb férfiaktól is egyaránt.

Ki komolytalanul, ki pedig tudatosan osztja a szexista észt, amitől (legalábbis számomra) egyformán férfiatlanná válik az a sokféle férfi.

Szerintem ezek a mondatok mérgezik a társas kapcsolatokat. És látszólag kiirthatatlanok. Bekúsznak a bőrünk alá, és tudat alatt is nyomják az ember lányát. És nem, nem mindig tudsz legyinteni, nem érzed bóknak azt, ha valaki sunázna. Hallod őket szülinapon, esküvőn, sátoros ünnepen és hétköznap. Amikor betöltöttem a huszonötöt, azzal köszöntött fel egy srác haverom, hogy: „Innen már csak lefelé vezet az út, öreglány – ketyeg az óra, fogj meg magadnak valakit!” Nem viccelt. De mégis, hogy váljon az ember egészséges magabiztossággal rendelkező társas lénnyé, ha ilyen a párbeszédek zajlanak körülötte?

Szóval most eljött a pillanat, amikor azt mondom: elég volt. Összegyűjtöttem azokat a tendenciózusan visszaköszönő mondatokat, elméleteket, szállóigéket, amelyek érzésem szerint nincsenek rendben. Az alábbi mantráknak léteznek persze különböző variációi, de a lényeg marad; a bőszen trágyázott tudatalatti szexizmus. 

1. „Ha megvolt a kurvulós időszakod, van esélyed normális kapcsolatra”

Ez a kijelentő mondat mindenhol ott van. Családi ebéden megtudhatja az ember lánya, hogy „akkor jó, ha a fenekén is megáll a korsó”, az irodai szünetben, hogy „a jó házasság titka, ha egy nő jól kikurvulja magát az esküvő előtt” – persze ez már egészen szélsőséges liberális eszme. Ennek a konzervatív megfelelője, hogy „ha egyéjszakás kapcsolataid is vannak, akkor bizony gáz vagy”. Ezt is hallottam már.

2. „Minden nő egy ribanc!”

Nincs szükség bensőséges helyzetre ahhoz, hogy elsüljön ez a szállóige. Elég hozzá, mondjuk, a pesti bulinegyed péntek este, és egy nő, aki visszautasítja egy férfi közeledését. Nyilvánvalóan azért teszi, mert ribanc. Ha alád nyúlnak, és visszaszólsz, nyilván egy prűd ribanc vagy. Hiszen ki utasítaná vissza egy ilyen ízig-vérig rámenős férfi közeledését, nem? De. Legyél már hálás érte, na! 

3. „Csak a pénzed kell neki!”
A tökéletes aduász mondat, amely minden helyzetben felmenti a férfit. Szakítottak veled? Á, semmi baj, csak a pénzed kellett neki! Ajándékot vennél, de nincs ötleted? Á, ne vegyél semmi komolyat, mert még a végén kiderül, hogy csak a pénzed kell neki! Hisztizik a nőd? Persze, mert nincs pénzed... ami kellene neki. Egy perc alatt rövidre zárhatsz egy beszélgetést ezzel a jolly joker mondattal. 

4. Mindenki buzi...
Szintén klasszikus helyzet, amikor – egy férfi jó nyitómondat híján – úgy akarja magát még férfiasabbnak feltüntetni, hogy buzizik. És persze létezik az is, valaki csak l'art pour l'art buzizik. Mintegy kötőszóként, mert a szókincse része, és képtelen kiirtani belőle. Abszolút látom magam előtt azt a képet, amint egy férfi teljes díszében beveti magát az éjszakai életbe, köcsögözik egy hatalmasat, és ez olyannyira megtetszik a leányoknak a környéken, hogy azonnal ráfonódik a férfi minden ujjára egy-egy. Teljesen reális kép. (Irónia.)

5. „A nőnek otthon a helye – Tíz tudósból kilenc ezt ajánlja!”
Általában azok szájából hangzik el ez a mondat, akik olyan magas szinten űzik az önigazolást, hogy gond nélkül levezetik a nők biológiai adottságaiból, hogy valódi és egyetlen igazi hivatásuk: az anyaság. No meg a háztartás. Ezen a mondaton egyértelműen érződik, hogy valaki komoly energiát is fektetett abba, hogy kitaláljon egy ekkora kapitális nagy baromságot. Egy modern férfi – tessenek megkapaszkodni! – azonban nem ilyen. Egy modern férfi partnere a nőnek minden téren, a háztartásban és a pénzügyek terén, is. Persze az emancipációnak is vannak természetes biológiai határai, amelyeket sem isten, sem pedig emancipált férfi át nem írhat. Ez pedig a biológia. Szülni tényleg csak a nők tudnak, ahogy szoptatni is. És sokak szerint gyereket nevelni is. Elvégre azok a bizonyos tudós könyvek is megírták, hogy az első két évben csakazanya, hogy le se lehet választani a gyermeket, vagy mi. Persze dolgozhat, meg minden, mert ez tök szexi dolog, hogy karrierje van, de azért a „junior” meg a „senior ” pozíció után az anyaság az igazi előléptetés. A megtalált végcél.

6. „De megbasznám…!"

Én: de megbasználak, ő: de megbaszna, mi: de megbasznánk.. és így tovább. Talán az egyik legtöbbet ragozott és variált mondat, amivel egyértelműen jelezheti valaki, hogy micsoda egy alfahím. Vannak cifrább változatai is, amelyeket lekezelően, felsőbbrendűen, birtoklóan mondhatsz, vagy bárhogy, ahogy épp az adott helyzet megkívánja. Őszintén, én sosem értettem a stratégiai szándékot ebben a mondatban. Hiszen, ha valaki ezt beközli, már csak kínosan folytatódhat az este. Persze az is lehet, hogy bizonyos kultúrában ez a „De megbasználak!" a „Szia, hogy vagy?"-ot jelöli. Ki tudja? Biztos csak én vagyok műveletlen.

Az öltözői beszélgetéssel nemcsak az a probléma, hogy nem marad az öltözőben, hanem az is, hogy a mondatok tárgyára nézve – szándéktól és céltól függetlenül – bántó, megalázó és végtelenül mérgező.

Az a helyzet, hogy mi ezek között a mondatok között élünk. Nem néha, hanem folyamatosan. Napi, de legalább heti rendszerességgel, integrált csomagban kapjuk a szexizmust. És nem, számunkra nem poén hallani ezt a fajta férfibeszédet.

Tudom, persze, nem ártó szándékkal mondod, csak komolytalanul, esetleg viccbe csomagolva, ne legyek már annyira fapina, igaz? De az a helyzet, hogy tökmindegy, te miért mondod: nekünk nem esik jól hallani. Azon lehet, hogy nehezebben tudsz változtatni, ha ugyanabban a pozícióban átlagosan 13 százalékkal keresünk kevesebbet, mint te, és sok helyzetben nem indulunk veled azonos esélyekkel, mert ehhez rendszerszintű változtatásokra lenne szükség. De a szádra igazán odafigyelhetnél. Kösszépen!

Szőcs Lilla

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/christinarosepix