Személy szerint hiszek abban a mondásban, hogy „nyelvében él a nemzet”. A magyar néplélek lenyomatai, mint a Himnusz, a Szózat, és a Nemzeti dal után nem csodálom, hogy a leginkább búval baszott nép vagyunk. Tételmondataikban ott van minden szenvedésünk; a soha véget nem érő küzdelem, csörgő láncok leverése, tüzes kardú magyarok, véres zászló és zivataros századok. „Balsors, akit régen tép”... és még mindig... és még mindig... és még mindig. 

Ha valamivel lehet ezen még többet rontani az az, hogy minden a város utcáira kikerülő szobrokon, emlékműveken ugyanezek a gondolatok köszönnek vissza, ami csak tovább erősíti azt a búval baszottságot, ami miatt tép minket a balsors. Elég csak elmenni, és megnézni a parlament előtti szoborcsoportot vagy a nemzeti nagyjaink nevét öregbítő festményeket. Harc, vér, küzdelem, szomorúság, küzdelem, harc, vér... meg néha egy kis gazdagság és selyemgúnya.

Szóval azt gondoltam, hogy ennek most már kurvára legyen vége. Nemzetünk nagyjai és uralkodói sokszor olyan fanyarú pofával pózolnak a portréikon, hogy tejes dobozra lehetne tenni az arcukat. Eltűnt II. Rákóczi, várják otthon a gyermekei és szerető felesége – például. Úgyhogy kezembe vettem a sorsomat, sőt, nem is csak az enyémet, hanem a komplett népemét, és mosolyt csaltam a honatyák arcára. 

II. Rákóczi Ferenc

Széchenyi István

Kossuth Lajos

Deák Ferenc

Batthyány Lajos

Erkel Ferenc 

Hunyadi Mátyás

Könyves Kálmán

Szent István

Luxemburgi Zsigmond

Nevessetek ti is, jó?

Képek: Wikipédia

Szőcs Lilla