– 

Hogyan válik teljessé egy család?

Vajon mitől függ az, hogy a férfi is megtalálja-e önmagát az apaszerepben, és nem csak egy pótolható kellék lesz a „teljes család” programban, ahogy Kovács Márk fogalmazott? Elárulom: attól, hogy szükségünk van rá. Hogy egyáltalán nem pótolható. Hogy legalább annyira, illetve sokkal jobban számít a jelenléte, részvétele a családi élet menetében, mint egy munkamegbeszélésen. Nyilván apa nélkül is képes minden anya megfürdetni a gyerekét, és nyilván egy nő is tud berregni az autózás közben. Na, de nem úgy, mint apa! Nem azért van szükségünk apára, mert nélküle nem megy, hanem, mert vele minden más. Hangosabb, rendetlenebb, viccesebb. (Vagy épp csöndesebb, békésebb, elmélyültebb. Attól függ, kinek milyen a párja.)

De ha ennek a spontán együttlétnek nem adunk teret, akkor nem biztos, hogy az apaság szórakoztató-gondoskodó ösztöne elő tud törni a férfiakból.

Nem hiszem, hogy azzal teszünk jót nekik, ha hagyjuk őket munka után a sarokban töltődni. Ha kimossuk a ruhájukat, eléjük rakjuk az ételt, rászólunk a gyerekre, hogy halkabb legyen. Lehet, hogy apa így kipihentebben tud készülni a következő munkanapra, de hogy nem fogja magát nélkülözhetetlennek érezni a család életében, az is biztos.

Egyenlő feltételek.. a férfiaknak is

A nemek közti egyenjogúság szerintem nem ott kezdődik, hogy az állam és a cég egyenlő esélyeket és feltételeket biztosít a számunkra. Ez már csak a folytatás. Az egyenlőség a családi élet megszervezésénél kezdődik: ahol az apa és az anya együtt nevelik a gyerekeket, és együtt viszik a háztartást, nem azért, mert az egyik segít a másiknak, vagy, mert az egyik jó fej, a másik pedig szorgalmas – hanem, mert

mindkettejüknek szüksége van a másikra, és mindketten képesek a munkamegosztásra. A férfi képes részt venni benne, a nő pedig képes vele megosztani.

Ha a dolgozó anya társadalmi megítélését nézzük, igaza van Márknak abban, hogy jóval több szó esik róla, mint a dolgozó apáról. A dolgozó apáról sokszor nincs mit mondani, mert dolgozik a családért, és ebben sokszor ki is merülnek az elvárások. De a dolgozó anya kérdésköre már jóval problémásabb: hogy tudja összeegyeztetni a munkát a családdal, odaér-e a gyerekekért az oviba, suliba normális időben, hogy oldja meg, ha beteg a gyerek, el tud-e korábban kéredzkedni, ha anyák napi ünnepségre kell menni... Tehát valahogy mindenki azt tekinti alapnak, hogy minden gyerek körüli teendőt neki kell megoldania a munka mellett, és ilyenkor jönnek a nagy sóhajtozások a nemi szerepekről meg az emancipációról, de jön az elismerés és a nyugodt lelkiismeret is: bár szétszakadtam, de sikerült, anyatigrisként odaértem, elintéztem, megszereztem.

Aktív apák, munka, rokonok, gyerekek, labilis feleség...

De mi van akkor, ha egy apa is legalább ilyen aktívan részt akar venni a gyerek életében, ám azzal az értetlenséggel találkozik a munkahelyén vagy az ismerősök körében, amiről Márk is írt? Sajnos ez nem csak egy „milyen tökéletes apa vagyok, de ezt nem hiszi el senki” című öndicsérő és önsajnáló írói fogás volt a részéről.

A meg nem értett apák jelensége igenis létezik.

 

Nyáron született a második gyermekünk, de a férjem nem vehette ki (értsd: nagyon nem örültek volna, ha kiveszi) az ilyenkor automatikusan járó ötnapos apaszabadságot, mivel a kollégája gerincsérvvel feküdt otthon. Végül kiharcolta a home office megoldását: amíg nem mehetett szabira, dolgozhatott otthonról. Három hetet töltöttünk így együtt négyesben a lakásban, ami utólag nekem három csodálatos hétnek tűnik, de A. az apai örömök mellett vért izzadt azokon a forró júliusi napokon.

Egyrészt: ott volt a munka, ami nyolc órán keresztül végeláthatatlan folyamként hömpölygött, mivel a gerincsérves feladatait is ő végezte.

Másodszor: ott volt az újszülött baba, akinél az alvás és az ébrenlét még teljesen rendszertelenül váltakozott, így kiszámíthatatlanul bármelyik conference call-ba belenyöszöröghetett, ha épp nem ringattuk kitartóan. (A hasonlóan rendszertelen éjszakákról nem is beszélve – az a téma külön cikket érdemelne...)

Harmadszor: ott téblábolt a nyári szünetben eléggé ráérő ötévesünk, aki állandóan azzal nyúzta apát, mikor mennek már a játszóra, így a kávé- és ebédszünetből elég gyorsan parkba rohanás és villámhintázás lett.

Negyedszer: ott voltam én, a gyermekágyas nő, a szüléstől fizikailag kimerülve, a szoptatástól mindig éhesen, a hormonváltozástól érzelmi hullámvasúton robogva, könnyes szemekkel azon rágódva, hogy vajon hova tűnt az egyik LEGO-darab. Ötödször pedig: ott voltak a rokonok, barátok, egyszóval a kedves babanéző sereg, akiket illett beinvitálni, és lehetőleg nem egy tej- és pisifoltos kanapéra leültetni.

Megoldotta

Apa persze hősiesen dacolt egyszerre mindennel és mindenkivel, tésztát főzött, e-mailt írt, látogatókat fogadott, hivatalba járkált ügyintézni, csúszdázott, ringatott, teregetett, bevásárolt. És még az sem zavarta, hogy az iroda távoli, klímás, csöndes világából kapja a megjegyzést, hogy milyen ügyesen sikerült egy hónapra kibővítenie az apaszabit. Biztos jól elvan otthon ennyi ideig. Hogy tényleg mennyire jól elvolt, állandó feladatok között, de mégis boldogan, hogy velünk lehet, azt csak én láttam a nagylányommal, miközben kerestük azt a félkisujjkörömnyi LEGO-t.

Héda Veronika

Kovács Márk korábbi írásait EZEN a linken tudod elolvasni,

 

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/George Rudy