Barni bölcsijében minden negyedévben van egy délelőtt, amikor a szülők bent maradhatnak játszani egy órát, hogy testközelből megismerjék azt a környezetet, ahol a gyermekeik vannak a nap egy részében. Ez szép és jó, de a mi kisfiunk eddig megtagadta tőlünk a részvételt. Egyszerűen azért, mert az az ő kis titkos élete, mi őt ott letesszük reggel, úgyhogy akkor már ne akarjunk csemegézni az ő kis mézes csuprából. Legutóbb szépen kikísérte Marcit az ajtóig, és elküldte dolgozni, míg a többi gyerek csillogó szemmel vezette körbe anyát és apát az udvaron.

Most rajtam volt a sor, hetekig puhítgattam, könyörögtem, kérleltem, hogy egy picit hadd maradjak, míg végül megenyhült, mondjuk, azt hiszem, azóta már megbánta. Történt ugyanis, hogy amikor indultam volna haza, egyszer csak elém állt az intézmény legcserfesebb kislánya, és nekem szegezte a kérdést, hogy

ugye, a doktor bácsik vágták le az ujjaidat?

Ezt a nagyon fontos kérdést természetesen olyan hangerővel tette fel, hogy egy pillanat alatt ott termett körülöttem az egész csoport, a gondozónők pedig árgus szemekkel figyelték a reakciómat, és ugrásra készen álltak, hogy mentsék a helyzetet, ha meglátják az első könnycseppet legurulni az arcomon. Én pedig gyorsan megnyugtattam Bonnie-t, hogy az én esetemben nem ez történt, mert én ilyen kezekkel születtem, és ne izguljon, mindenféle izgalmas dolgot tudok ezekkel a kezekkel csinálni, például, ha néhány perc múlva kinéz az ablakon, akkor meglátja, hogy biciklizem el a menő, nagylányos, kiskosaras, kétkerekű bringámmal.

Mikor délben mentem Barniért felajánlottam a bölcsőde vezetőjének, hogy ha szeretnének foglalkozni ezzel a témával, akkor boldogan bemegyek valamelyik nap egy órára, hátha valakiben ragadt még hasonlóan izgalmas kérdés. Hatalmas lelkesedéssel és nyitottsággal fogadták az ötletet, aminek eredményeképpen egy teljes tematikus hetet szenteltek a témának. Rajzoltak, játszottak, beszélgettek arról, hogy mi mindenben hasonlítunk és milyen sok mindenben különbözünk egymástól. Magyarországon a Gondolkodj Egészségesen! program tagjaként nagyon sok oviban megfordultam, játszottam a gyerekekkel, válaszoltam a kérdéseikre, amelyek általában arra vonatkoztak, hogy melyik a kedvenc mesehősöm, van-e műkörmöm, és mi volt a jelem az oviban.

Mindig azt tapasztaltam, hogy a gyerekek nem foglalkoznak túl sokat az ujjaim számával, sokkal fontosabb nekik, hogy elő tudom-e állítani gyurmából a kívánt állatot.

Mégis azt gondolom, nagyon fontos, hogy a fogyatékosságokkal kapcsolatos első impulzusaik, a későbbi sztereotípiáik alapja pozitív legyen, és főleg, hogyha bármi kérdésük van, arra nyílt, őszinte, egyenes választ kapjanak. Ettől nem lesz ez a téma tabusítva, ettől alakul ki bizalom a félelem és távolságtartás helyett. Egyszerűen azért, mert egy gyerek őszinte, kíváncsi kérdése nem lehet sértő senki számára. Ha meghallom, hogy az utcán valaki megkérdezi az anyukáját, hogy „a néninek miért rövidebb a keze?”, akkor magamban mindig őszintén drukkolok, hogy a szülő ne csitítgassa a gyerekét, hanem kezdjen el beszélgetni vele.

Persze nagyon izgultam, hogy megfelelően tudom-e kifejezni magam angolul, átüt-e a személyiségem az idegen nyelven. Mondjuk, nem bíztam a véletlenre a dolgot, biztos, ami biztos bepakoltam az aranyérmeimet és a SUHANJ! babát is a kosárkámba, aminek az egyik keze rövidebb, mint a másik. Azt szoktam mondani viccesen, hogy ha a bal keze rövidebb, akkor rólam mintázták, ha a jobb, akkor a Sors Tomiról (paralimpikon úszó - a szerk.) 

Már az előtérben meghatódtam, mert tele volt a fal a hét témájához kapcsolódó alkotásokkal (a kiemelt képen láthatjátok ti is - a szerk.) és egy mottóval:

„Mindenki különleges, de együtt egy mestermű vagyunk”.

Ezután a gyerekek körbeültek, összehasonlítottuk a kezeinket, megfogdosták az érmeket, ez nagyon tetszett nekik, hisz csillog-villog, az egyik kislány aggódva megkérdezte, hogy szájjal kellett-e pelenkát cserélnem, amikor Barni még baba volt, a másik pedig, hogy le tudom-e írni a nevem. Ezzel a két kérdéssel ők lerendezték a témát, mentünk gyurmázni és kézműveskedni. Örültek, hogy ott vagyok, hogy játszom velük egy kicsit. Semmilyen félelem, távolságtartás nem volt bennük.

Mikor elbúcsúztunk, otthagytam nekik a SUHANJ! babát, hogy gondoskodjanak róla, segítsenek neki, ha szüksége lenne rá, és főleg, hogy nagyon sokat játsszanak vele.

A mesék, a szerepjátékok, a bábozás tökéletesen alkalmas, hogy fontos témákkal foglalkozzunk a kicsikkel az ő nyelvükön, de talán a legfontosabb, hogy mindig válaszoljunk, ha kérdeznek.

Barni pedig... na, ő egyáltalán nem értette, hogy miért mentem be, miért játszottam a többiekkel, és egyáltalán, minek beszéltem angolul. A fiam egyáltalán nem látja, hogy van bennem valami, ami más. Még ezután a látogatás után sem.

Pásztory Dóri