Másodikban új tesitanár érkezett a faluba. Nagy szó volt ez világvége alsón, a mohácsi csata emlékműve mögötti második településen. Zoli bá' magas volt, szemüveges, vékony testalkatú, és sokat mosolygott. A tesiórákat a régi mozi épületében tartották, ezért én elég sokáig azt hittem, hogy az emberek mozogni járnak a moziba, és ez a szó a testmozgásnak valamifajta kedves becézése.

Zoli bá'-nak nem sok mindent taníthattak az egyetemen az inkluzív nevelésről meg a fogyatékkal élő gyerekek testneveléséről, úgyhogy amikor meglátott, hirtelen nem tudta, mit is kezdjen velem. A másodikosok tizenketten voltak, és ez kifejezetten nagy osztálynak számított az iskolában. Nem volt a, b meg c osztály, voltak az elsősök, a másodikosok meg a harmadikosok. Úgyhogy nem volt olyan nehéz dolga, mindössze egy tucat izgő-mozgó kilencévessel kellett megbirkóznia, köztük az állandóan dumáló Pásztory Dórikával, azaz velem.

Zoli bácsi, gondolom, sokat agyalhatott azon, hogy mit is kezdjen a helyzettel. Aztán látta, hogy én eléggé szeretem a tesit, jó vagyok fogócskában, még a kidobózás is megy, úgyhogy az osztálytársaim se közösítettek ki, sőt, volt olyan feladat, ahol kifejezetten az elején választottak be valamelyik csapatba. Ezért Zoli bá' úgy döntött, hogy nem kombinálja túl a szitut, úgy tekint rám, mint egy teljesen ép tanítványra.

Nem vett tudomást arról, hogy nekem kevesebb ujjam van, és rövidebb az egyik karom. Nem bántásból, nem rosszindulattal tette ezt, egyszerűen nem volt eszköze és tudása arra, hogy miként valósítsa meg az esélyegyenlőséget a „moziban”, és hogyan alakítsa ki az órákat úgy, hogy az ne csak az alaptantervnek feleljen meg, hanem az én fejlődésemet is segítse.

Így történt meg, hogy harmadikban négyest kaptam tesiből, és amikor egy játékos diákversenyre nevezte a falu csapatát, akkor engem egy olyan feladatban képzelt el, amiben a fekvőtámasz volt az egyik részgyakorlat. Ez volt az az év, amikor fel kellett mászni a plafonig a kötélre, meg az, amikor a kézenállás és a cigánykerék is szerepelt a tananyagban. Én esküszöm, megpróbáltam mindegyiket, de sajnos nem ment. Nem tudtam olyan gyorsan futni a falukört, olyan messzire dobni a labdát, és olyan nagyot ugrani helyből, hogy kompenzáljam a hátrányt. A diákversenyen pedig másodikak lettünk, szerencsére nem rajtam múlt a győzelem, úgyhogy minden elégedett volt az eredménnyel.

Nem haragudtam Zoli bára, most, felnőtt fejjel inkább sajnálom szegényt. Sajnálom, hogy a pedagógusképzés során nem készítették fel erre a helyzetre, és ott kellett állnia velem szemben mindenfajta háttértudás nélkül. Szerencséje volt velem, mert olyan erős önbizalommal öltöttem magamra a műszálas kék tornadresszemet, amit nem tudott megtörni azzal, hogy nem vett tudomást az adottságaimról. Nekem meg szerencsém volt, mert egy erős közösségbe kerültem, ahol támogattak és segítettek az osztálytársaim.

Ez a történet jutott eszembe, amikor elolvastam az Osztályfőnökök Országos Szakmai Egyesülete által készített online felmérés eredményét, amit 3356-an töltötték ki, szülök, tanárok és diákok egyaránt. A felmérés nem reprezentatív, de jelzésértékű.

„Érzékelhető, hogy a kérdőívet kitöltő tanulók kevésbé érzékenyek a méltányosságra. 44 százalékuk a fogyatékos gyerekeket külön intézményben nevelné, és egyötödük a különböző képességű gyerekeket külön osztályba sorolná.”

„A megkérdezettek legkevésbé a fogyatékkal élők integrációját fogadják el, de ezen belül egyáltalán nem homogén a kép: a szülők, akik között – a kérdőív terjesztésének sajátosságai miatt – valószínűleg felülreprezentáltak az érintettek, jóval inkább az inklúzió mellett vannak.”

„Ha csak a szakmát nézzük, akkor azt látjuk, hogy azok igazán inklúzió pártiak, akik kevésbé érintettek az együttnevelésben. A tanítók gondolkodása kevésbé inkluzív: a kirajzolódott mintázat szerint rájuk leginkább az „óvatos szelekció” jellemző, vagyis ők csoportonként szétválogatnák a gyerekeket, a fogyatékkal élőket pedig inkább külön intézményben látnák.”

Ezeket a mondatokat a kérdőív rövid kiértékeléséből idéztem, és iszonyúan mellbe vágtak még úgy is, hogy elég félrevezető a fogyatékosságot egyetlen gyűjtőszóként említeni. Nyilván egészen más egy mozgáskorlátozott, egy látássérült, egy hallássérült, egy autista vagy egy tanulásban akadályozott értelmi sérült gyerek együttnevelése ép társaival. A fogyatékosságnak rendkívül széles a skálája. Nem kérdés, hogy vannak olyanok, akiknek fejlődését sokkal inkább szolgálja, ha egy külön intézményben, több szakember tudását összehangolva zajlik az oktatás. Sőt, az is biztos, hogy az inkluzív nevelés romboló is tud lenni olyan esetben, ha pusztán egy hangzatos jelző, ami mögött nem áll sem felkészült szakembergárda, sem humánerőforrás, sem infrastruktúra, sem nyitottság és tudás. Azt gondolom, ezek állhatnak a válaszadók elutasítása mögött.

A Gondolkodj Egészségesen! óvodai programban szerzett tapasztalataim, és a saját gyerekkori élményeim alapján a gyerekek nagyon sokat profitálhatnak abból, ha a csoportjukban van fogyatékkal élő társ. Empátiát, segítőkészséget, nyitottságot és elfogadást tanulnak ezáltal. A gyerekek kreativitása pedig határtalan, ha azt egy megfelelő pedagógusi háttér támogatja.

Sokszor az intézményekben szerzett pozitív példákkal és élményekkel tudják változtatni a szülők szemléletét is.

A mássághoz való viszonyunk egyik nagyon fontos tere a közintézmény, ahol a napjaink nagy részét töltjük jó tíz-tizenöt éven keresztül. A családi védőburokból kikerülve megtapasztalhatjuk az emberi lét sokszínűségét, amelynek elfogadásában nagyon sokat tudnak segíteni a tanárok.

Ehhez viszont nekik is támogatásra, és főleg tudásra van szükségük.

De ezt a gondolatot inkább nem is folytatom, átadom a fonalat Jocó bácsinak…

(Jocó bácsi válaszát ma déltől olvashatjátok itt az oldalon.)

Pásztory Dóri