–

Gyerekkoromban mindenki azt hitte, amikor az anyukámról beszéltem, hogy a nagymamámat emlegetem, mert valamiért a szüleim a kezdetektől mamának és papának hívták magukat, ezért mi, gyerekek is így neveztük hát őket. A magyarok többsége a nagymamáját szólítja mamának, nekem pedig rettentő idegen volt és fura, ha valaki azt mondta: anya, mi több: anyám. Mostanában vettem észre magamon, hogy érdekes módon, amikor beszélek, írok róla, már én is gyakran emlegetem úgy: anyám.

Maminti, a kicsi zöld tündér

Hogy miként szólítom magamban vagy épp mások előtt az utóbbi időben, abban találtam valami furcsa ellentmondást. Mamám volt egészen sokáig, míg csak szükségem volt arra, hogy teljes egészében az édesanyám, anyukám legyen. De ahogy telt az idő, én egyre inkább a mamája lettem a fiamnak, a mamám pedig ma már „az anyám”. Anyámnak lennie számomra egészen mást jelent, mint amit mamának jelentett. Hat-nyolcéves koromban – Lázár Ervin mese után – úgy hívtam, „Maminti, a kicsi zöld tündér”, és ebben nagy szerepe volt a zöld plüsspongyolának, amit imádott reggelente viselni. A kutyánk, Bendegúz boldogan rángatta a pongyola bokáig érő csücskeit, emiatt az kicsit rongyos volt, a hajtókája kicsit nyálas is, mert az ujjamat szopva ücsörögtem az ölében, mikor rám tört a bánat. Mama volt még akkor is, amikor már felnőtt voltam, de nehezen haladt az élet, amikor még sírni kellett, ha valami nem sikerült, amikor úgy éreztem, még megtehettem, hogy mást okoljak mindenért. Már elmúltam negyven, amikor valami szokatlan vette kezdetét, egyre ritkábban volt jelen a mamám, és észrevettem, hogy nemcsak egy fiam van, hanem időközben lett egy lányom is. Az anyám.

Csak nehogy…

Tudom, mi a dolgok rendje, az anya az anya, a gyerek meg gyerek. De eljön az idő, amikor ez akkor is megváltozik, ha semennyire nem szeretném ezt a változást. Amikor egészen kicsi volt a fiam, még teljesen természetes volt, hogy a sorrend nem lehet más: nagyi, mami, Milu. Ahogyan egyre idősebb lett a kisfiam, úgy vált világossá, nem elég, hogy egy örök életre szóló programot kaptam vele: a fiamért való aggódás megjelent az élet minden frontján, ám ezzel párhuzamosan bennem van az anyám iránti aggodalom is. Megjelent, és alattomos módon egyre növekedett, mígnem mára épp annyira megerősödött és virágzik, mint a tulajdon gyerekem iránt. Micsoda fricska az élettől, hogy felnőttként egyszerre két oldalról is bombáz a félelem, hogy az egyikért még, a másikért már én felelek. Persze anyám még cseppet sem kíván okot adni az én félelmeimre, de a védelmező ösztöneim akkor is feltámadtak irányában, ha ő még legkevésbé kíván elesett és gyámolításra szoruló lenni. Mégis, ha belegondolok: egész életében arról volt híres, hogy hatalmasakat esett különböző helyeken, és mindig megúszta komolyabb sérülés nélkül, akkor elszorul a torkom. Negyvenéves korában vicces volt egy gipszelt láb tűsarkúval, de amikor tavaly beszorult a villamossínek közé a cipősarka, és megtiltotta az éppen akkor vele lévő fiamnak, hogy elmondja a balesetet, nagyon haragudtam rá. Persze úgyis kiderült, mert csúnyán összetörte az arcát. Elindult a „csak nehogy…”-ok időszaka.

Szigor és kényeztetés

Mintha csak egy kamaszlányom lenne, anyámnak be kell jelentkeznie, ha hazaért a moziból, ha véget ért a színház, ha beért a városba, szabályos időközönként fel kell bukkannia, különben várhatja a letolást. Folyton a súlyával nyaggatom, mint egy rossz anya a kamasz lányát, és dicsérem, amiért tornára jár. Lehordom, amiért túl lengén öltözött a hidegben, és kiakadok, amikor kitalálja, hogy megmutatja: ő még végig bír menni a játszótéri gerendán. A másik oldalról pedig ott a kényeztetés. Olyan intenzíven fantáziálok arról, hogyan halmozhatnám el ezt a hetvenéves leányzót, ahogyan a fiammal soha nem tettem. Most például itt ez az anyák napja. Amíg a mamám volt, elégnek éreztem a virágot, a puszit, a nagy ölelést, és egyébként is mindennap ott voltam „jó leányának”. De most, hogy az anyám lett, nincs is szükség ilyen alkalmakra, hogy folyton akörül járjanak a gondolataim, hogyan tehetném őt boldogabbá. Közös utazást tervezek, havi apanázst kalkulálok, amiből bármit vehet, a netről gyönyörű és drága balerinacipőt rendelek neki. Este a fotelben, a szép dobozt az ölemben tartva merengek, megtervezek előre mindent, azon gondolkodom, hogyan lephetném meg újra és újra. Az anyám nem az a típus, aki mástól várná a saját boldogságát, hálás lehetek a szerencsés természetéért. De ez nem elég, szentimentális vagyok és szorongó, én ennél sokkal többet akarok! Kárpótolni mindenért, ami kimaradt, ami soha nem lehetett, akit elvesztett, ami elmaradt. Erre nem lehet elég egyetlen nap, egy anyák napja, mindennél fontosabbak lettek a napok, minden egyes nap: anyám napja.

 Kárpáti Judit

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Olezzo