–

Sokáig úgy éreztem, semmi közöm a politikához, nem is követtem napi szinten az eseményeket, sőt, néhány éve egyáltalán, semennyire se. De azért emlékszem még azokra a régi, családi ebédekre, amikor a drága jó megboldogult nagyapám hangosan szidta a rendszert, és marhára haragudott az apámra, amiért ő inkább távol akarta magát tartani az egésztől. Mert apám nem formált véleményt, még szavazni se nagyon akaródzott neki elmenni.

Sokáig én is az apám útját választottam. Túl sokáig. De ma azt gondolom, hogy a politika nemcsak a kiváltságosoké, a politikához nemcsak az elitnek van köze, mert ez mindenkié. Ami a környezetemben, az országban történik, éppen ugyanannyira érint engem is, téged is, meg mindenkit, aki eddig – vagy még most is azt gondolja, jobb nem beleártani magunkat ebbe az egészbe. Persze ettől még értem, hogy miért marad csöndben mégis a többség. Mert félnek. Ugyanúgy és ugyanannyira, ahogyan én is féltem. 

De szerintem félelemre és félelemből semennyire nem lehet építkezni. Ahol a félelem az üzemanyag, ott nem gyarapszik a nemzet, hanem elsorvad, elcsökevényesedik. Lassan. Biztosan.

Egy idő után azt vettem észre magamon, hogy bármennyire is erőltetem, nem vagyok közömbös. Észrevettem magamon, hogy egyre jobban foglalkoztat, mi zajlik körülöttem. Mindez akkor kezdődött, amikor közelről néztem végig (annyira közelről, ahonnan az úgynevezett politikai elit soha nem fogja látni), mi zajlik a kórházakban. Nem kezdek bele, mindenki tudja, akárcsak közvetve is, mennyire rothad az egészségügyi rendszer. Nagyon vaknak kell ahhoz lenni, hogy ne lássuk. Én túléltem ezt a rendszert, mások nem. Én valamiért maradtam. Mások valamiért nem. De a gyógyulásom kulcsa pontosan az volt, hogy nem félek. Soha többé nem félek, sem önmagamtól, sem másoktól, a haláltól meg aztán végképp nem.

Nem maradhatok többé csendben, nem fordíthatom el a fejem ezektől a dolgoktól, mert akkor ugyanolyan lennék, mint ők.

Akinek van véleményformáló ereje, aki túlélt, aki itt maradt, akit csak simán megszívattak, akit az út szélén hagytak, akiknek elengedték a kezét, akinek számít a jövője, az soha többé nem félhet, nemcsak a hatalomtól, hanem semmi mástól sem.

Úgyhogy megszólaltam. Úgy, ahogy én tudtam.

És, hogy milyen érzés beszélni arról, hogyan érzem magam ma az otthonomban és a hazámban? Felemelő. Extatikus. Ezerszer jobb, mint rettegésben élni. 

Amikor felálltam a pódiumra, hallottam, ahogy néhány erőtlen hang próbálta megakasztani a beszédem. Valahogy úgy, ahogy néhányan kommenteltek a kanapéról is; te hülye liba/kurva/cicus/bébi, a többi jelzőt nem is sorolom, mert minek, nem számít, mit mondanak. Az viszont tanulságos, hogy én, ha véleményt mondok, akkor csakis kurva/bébi/cicus/libus lehetek. Mert nő vagyok. Nyilván. Teljesen egyértelmű.

De tudjátok, mit éreztem, amikor ezeket mondták nekem? Még több erőt kaptam. Annyira nagy bizonyosságot adtak nekem, hogy még mindig nem elég nő áll ki a pódiumokra, hogy még mindig sok ember hallgat, még mindig rengeteg mindenki fél, még mindig kevés az, ha csendben maradunk, és hallgatunk. Nemcsak a nők megítélése miatt, hanem a félelem miatt is. Azok, akik a tömegből bekiabálnak, akik álprofilról, a kanapéról kommentelnek, és azok is, akiket megvettek kilóra, mind-mind elképesztően rettegnek. Rettegnek attól, hogy mi lesz, ha nem ugyanazt a követ fújják, amit leadtak nekik ukázba. 

De én nemcsak magam miatt, meg azokért az eszmékért állok ki, amik nekem, személy szerint fontosak. Hanem azokért is, akik engem szidnak, mert ők még mindig rettegésben élnek.

És azt akarom, hogy nekik se kelljen soha többé félniük. Hát, ezért szólaltam meg. Úgy, ahogy én tudok.

Szentesi Éva

A kiemelt kép a szerző tulajdonában van