– 

Néhány nappal azután, hogy idén tavasszal mondtam egy beszédet az orosz követség előtt, felhívott az egyik régi barátom, és megkérdezte, mire jó ez az egész, miért nem tartom inkább magam távol a politikától, mert szerinte ez csak árt a karrieremnek, és ezen keresztül nekem is. Kicsit összeszólalkoztunk, én azzal érveltem, hogy minden embernek el kellene mondania pedig a véleményét, pláne egy olyannak, aki – a munkája jellegénél fogva – sokakra van hatással, hiszen a politika mindenkié, nemcsak azoké, akik tanultak politológiát, vagy odabent ülnek a parlamentben.

Egyébként abszolút értettem, hogy mit érez a barátom, miért vannak fenntartásai, hiszen nagyon sokáig (ez azt jelenti, hogy nagyjából még tavaly is) azt gondoltam, hogy nekem aztán tényleg nem kell elmondanom nyilvánosan a véleményemet a politikai helyzetről. Sőt, korábban véleményem se nagyon volt, mert pont nem érdekelt, mi zajlik körülöttem, így szavazni se mentem soha.

A mostani fejemmel már úgy látom, talán túl későn lettem érzékeny a közélet dolgaira. Főleg akkor érzem így, amikor elém kerül egy olyan nagyon fiatal aktivista alakja és története, mint amilyen Rózsa Milán is volt.

A darab Gulyás Mártonék bebörtönzésének színpadra vitt jelenetével nyitott, és azzal is zárult. Számomra ez a momentum azért volt érdekes, mert nálam is valamikor akkortájt szakadt el a cérna, amikor meghurcolták Gulyásékat (pontosabban meg akarták hurcolni őket, de ehelyett egyfajta modern kori népi hősöket csináltak belőlük), és összesen ötszáz órányi közmunkára ítélték Varga Gergellyel együtt. Mindezt egyidőben történt Bene Krisztián, alias lúgos orvos perével. Tudjátok, ő az, akit azzal vádolnak, hogy rátört a volt barátnőjére, és a nemi szervére maró anyagot öntött, megcsonkítva a nőt egy életre. Benét először szabadon engedték, majd hosszas huzavona után, még mindig (immár négy éve) nem sikerült ítéletet hozni az ügyében, legutóbb a Kúria visszadobta az ügyét a Fővárosi Ítélőtáblához új eljárásra. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ennek vajon köze lehet-e ahhoz a tényhez, hogy az orvos nagybátyja, Mikola István államtitkár. Szóval ahhoz, hogy én is kiálljak, elmondjam, leírjam, hogy mit gondolok és mit érzek a társadalmunkkal-, az országunk vezetésével kapcsolatban, nagyon sok mindennek kellett történnie (például három évnyi rákbetegségnek a rothadó magyar egészségügyben), de Gulyásék pellengérre állítása volt az utolsó csepp a poharamban.

Kiállni egy pódiumra, és beszédet mondani, nagyon bátor dolog, vagyis azt mondják. Tele lesz veled minden rendszerkritikus magán- és nyilvános oldal, hősként ünnepelnek, mert elmondtad, amit ők is gondolnak. A másik oldal persze az ellenkezőjét állítja – és kommenteli – rólad. Miközben valójában talán nem is olyan nagy dolog ez. Mert mindennap meg kellene történnie. Az előadás alatt elhangzik, hogy a mai politikai helyzetben óránként (lehet, hogy percenként-et mondtak, és talán az sem volna túlzás) ki lehetne akadni valamin, és pontosan ennyiszer lehetne kiállni és elmondani megint... meg megint.

De egyrészt lehetetlen, hogy egy ember ennyiszer ezt megtegye, másrészt még mindig kevesen vagyunk hozzá. Kevés a sok kis Rózsa Milán és nagy Rózsa Milán (mert nem azonos ütemben haladunk – és nem ugyanúgy – ezen az úton). És nagyon kevés az is, hogy csak beszélünk róla. De sokszor nem tehetünk mást. Sokszor – jobb híján – ez is elég. Mert vannak melletted mások, akik megfogják a kezed, és veled mondják ugyanazt, amit gondolsz, és amit érzel, hogy ez így kurvára nem jó, basszátok meg.

Mindennap eszembe jut, mennyivel egyszerűbb volt úgy létezni, hogy egyáltalán nem foglalkoztam azzal, mi zajlik körülöttem. Nem jobb vagy boldogabb, csak egyszerűbb. A mai fejemmel visszagondolva, homályos nekem már, hogy tulajdonképpen mi a fenét is csináltam én azelőtt, hogy beteg lettem? Semmit, csak éltem, szerelmes voltam, vagy nem, de ha igen, akkor is csak szenvedtem.

Aktivistának lenni, nyilvánosan kiállni valamilyen ügy mellett, nem teszi könnyűvé az életet, de rendesen meggazdagítja. Mert nem úgy fekszem le, hogy lebegek a semmi felett, hanem úgy, hogy talán megváltoztattam valamit a világban.

Engem is ilyen emberek formáltak azzá, aki ma vagyok, és ez a fejlődés a halálomig tart majd. A barátaim, a kollégáim, akik ma mellettem vannak, a betegségem, amin átestem, az anyám, a családom miatt vagyok ma ilyen, jobb és teljesebb. És elmondom sokszor velük együtt, néha meg helyettük.

Rózsa Milán is így tette. Nem csak egy ügyben. Nemcsak szidalmazva, de mindig erőszak nélkül. És ez a legfontosabb üzenete az ő életének, és ennek a darabnak is: 

„Felhívhatjuk a figyelmet arra, hogy jogegyenlőtlenség van, arra, hogy a homofóbia még mindig létezik, hogy LMBTQ embereket diszkriminálnak, és hogy ők nem élhetnek teljes életet: ez a felvonulásnak az igazi célja. De a csodát magunktól kell várni.” 

A darab mélyre ment, a színészek úgy váltottak egyik karakterről a másikra, hogy közben azon gondolkoztam, ezt hogyan csinálják, mindezt gyakorlatilag eszköztelenül, ráadásul egy jelzésértékű díszlet előtt. De nem is volt többre vagy másra szükség ehhez az előadáshoz. A végén, amikor visszapillantottam az üresedő nézőtérre, észrevettem, hogy két ember ott ül a sorok közepén, és a szemüket törölgetik. Talán Milán közeli barátai vagy családtagjai voltak.

Szóval nem kell félni. Ki kell állni, el kell mondani, nem a másikra kell várni, hogy majd ő megvívja helyetted is a csatát... vagy megnyeri neked a háborút.

Szentesi Éva

Kép: PanoDráma