WMN-HohesC

Az anyósom...

főzött nekem. Vegetáriánus fiának képes volt szarvasgombából krokettet készíteni, és mindig, amikor látogatóba mentünk hozzájuk, fantasztikus ételeket csomagolt nekünk. Puszi-puszi, csak úgy jelképesen, és már pakolta is be hátra a kocsiba a lekvárt, befőttet, vargányát vagy a ribizlit. Meg persze egy teljes hadosztálynak elegendő készételt.

Apósom...

...csendes ember volt. Amolyan szikár típus, aki úgy bánt a szerszámokkal, ahogy arra csak a vidéki ember képes. 40 év rutinjával esztergálta a fát, cserélte ki a kereket vagy kapálta fel a kertet. Minden mozdulatában ott volt a szeretet, az odafigyelés. Amikor az unokájával játszott, vagy együtt ültek a viaszosvászonnal letakart konyhaasztalnál a műbőr padon, ami persze mindig ragadt nyáron, és bicskával decens darabokra vágott szalonnakatonákat készített. Azzal a bicskával, amit mindig magánál hordott a katonai gyakorlónadrágja zsebében. Kipattintotta a pengét, falatkákra szabdalta a kenyeret, rá a szalonnát, és már ment is az „onoka” szájába.

Nem sietett, nem kapkodott, szép, harmonikus mozdulatokkal tette a dolgát. Nem volt ölelgetős ember, hozzá nem lehetett csak úgy odabújni, de szerette az unokáit, bármikor játszott velük, és az egész lényével rájuk figyelt. 

Anyukám...

...pont ilyen. Bármikor képes bármilyen ételt összedobni, akár késő este is pillanatok alatt kreál valamit, nehogy éhen haljon az unoka, de képes hajnali hatkor is felkelni, hogy összeüssön egy négytojásos ham and eggset. A leghülyébb – azonnal megoldandó – feladatokra is kitalál valami kreatív és villámgyors megoldást, és bármilyen hülyeséget csinálok, azonnal velem lojális a külvilággal szemben. Hogy ez jó vagy rossz, azon lehet vitatkozni, mindenesetre engem boldoggá tesz. Megölelni nem szoktuk egymást, nem borulunk egymás nyakába, de tudom, hogy szeret, mert mutatja – csak máshogy. 

kencék az asztalon
Anyukám pillanatok alatt dob össze ilyeneket

Ehhez képest én...

...aki szintén nem ölelkezem, kaptam egy olyan fiúgyereket, aki bármikor képes hozzám bújni, átölelni, puszit osztani. Hároméves koráig le sem tudtam vakarni magamról – szó szerint. Biztosan ez sem véletlen, de a barátnőim is pont ilyenek, ölelnek – ha kell, ha nem –, bár legalább előtte mindig elmondják  röhögve: „jó-jó tudjuk, hogy utálod, de nekünk jólesik”.

Úgyhogy szép lassan megtanultam, hogy őket ez boldoggá teszi. Vagy nem is tudom, lehet, hogy nekem akarják megtanítani, mennyire jó is ez az ölelgetés. Ők így gondoskodnak rólam.

Pedig higgyétek el, ölelek én; a fiamat és a pasimat is, boldogan és örömmel. Szeretem, ahogyan összeér a kezünk-lábunk, vagy épp a hátunk. 

Amikor megszületett a ded...

...aki egy igazi szerelemgyerek, én baromira nem tudtam, mit jelent ez az egész dolog. Kiderült, hogy azt a négykilós csomagot nem elég szeretni, hanem etetni is kell, pelenkázni, gondozni, és figyelni minden mozdulatát. Akkor is, ha épp migrénben fetrengtem, akkor is, ha lázas voltam, akkor is, ha épp a fenébe kívántam az egész anyaságot. Ráadásul a „hálátlan disznó” számára ez tökéletesen természetes, mármint az, hogy az anyja mindig ott van, mindig segít, egyszemélyes mindentmegoldó és bank, na meg varázsló...

Kamasz fiú vacsorát főz
Így főz egy kamasz. És én pakolok el utána.

Cserébe ő is gondoskodik rólam. Ha vacsorát készít, gondolkodás nélkül rak el belőle nekem, és még a Nutelláját is képes felajánlani a szerelmi bánatomra – pedig általában mikroszkóppal figyeli, fogyott-e belőle.

Neki természetes, hogy ágyba hozza a kávémat reggel, vagy akkor, ha épp megőrülök a fejfájástól, vizes borogatást készít, és pont úgy rakja a homlokomra a kezét, mint annak idején én neki.

És igen, mára azt is megtanulta, hogy mindig számíthat az anyjára, de azért jobb, ha a vacsorakérdést megoldja magának. Persze a bevásárlólistát azért átküldi. 

A macska...

...is ugyanilyen vehemenciával éri el, hogy foglalkozzak vele. Igaz, ő nem lelkizik semmin, neki elég, ha van egy (vagy több) alattvaló, aki gondoskodik róla. Meg kell mondjam, alapvetően irigylem ezt a hozzáállást. 

Most, ahogy végignézek a listámon, pontosan látom a mintázatokat. Látom, ahogy egy családon belül generációról-generációra csorog lefelé a gondoskodás – csak éppen mindig más arcot ölt. Vagy ezer színe van. Van, aki (látszólag) tessék-lássék csinálja, másnak viszont élete egyik fontos, meghatározó része, ha másoknak adhat. Olyan ez, akárcsak a szerelem; sokszínű, de nincs belőle jó és rossz.

Szóval számomra már tényleg nem maradt más hátra, mint az, hogy megkérdezzem a WMN egyik pszichológus szerzőjét, Sebők Franciskát, ő hogy látja ezt a kérdést. Szerinte az a fontos, hogy tisztázzuk, kiről is szól a gondoskodás.

„Sokszor abba a hibába esünk, hogy egy őrült nagy tortát adunk valakinek, aki amúgy a sós sütit szereti, és aztán megsértődünk, hogy nem örül úgy, ahogyan mi szeretnénk. De akkor ez a torta nem »az én nagyszerűségemről« szól igazán?" – teszi föl a jogos kérdést. Majd hozzáteszi, hogy ha valóban a másikkal szeretnék jót tenni, akkor azt az ő nyelvén kell tennünk. Ha pedig nem értjük azt a bizonyos nyelvet, akkor nyugodtan rá lehet kérdezni, mire is van szüksége a másiknak. És fordítva is. Ha mi vagyunk a kérő fél, akkor ne várjuk el, hogy a másik kitalálja, mire is vágyunk, majd – ha nem kapjuk meg, amit szerettünk volna, – ne sértődjünk meg.

A szeretet és a figyelem megléte nem attól függ, hogy a másik ember kitalálja-e a vágyainkat. Lehet, hogy ő egyszerűen csak más. Neki egy adott helyzetben mást jelent a gondoskodás.

Ezt – a szakember szerint is – érdemes tiszteletben tartani, és nyíltan, világosan beszélni róla... Egymással.

Zimre Zsuzsa

*Douglas Adams: Galaxis útikalauz stopposoknak című kultregényében ez a szám a válasz a válasz „az életet, a világmindenséget, meg mindent érintő végső kérdésre".