Nézem ezeket a műsorokat a 190 centimmel meg a 130 kilómmal, és őszintén meg vagyok rökönyödve. Nem a kérdések miatt, bár azok is megérnek egy misét, hanem amiatt, amit a világban látok: a tökéletes frizurájú, ápolt, jól öltözött, mosolygós anyukák próbálják összecsípni a bőrt a hasukon, és fájdalommal teli monológokban sóhajtoznak az áhított benső béke után, aminek csak egy forrása lehet: a test és az ego harmóniája.

Ez egy nagyon furmányos egyenlet ám. Nagyjából úgy működik a társadalmunk, hogy aki az éppen aktuálisan divatos testtel rendelkezik, annak a kurva anyját. Hiszen neki már ki van váltva az arany tikettje az univerzális boldogsághoz, a többi nyomorult meg találjon magán valami szerethetőt, vagy legalább hasznosat, ami miatt megbocsájtják neki a csomagolását.

A világ minden léhaságát és negatív jellemvonását játszi könnyedséggel projektáljuk bele néhány kiló zsírszövetbe egy – az átlagosnál ambiciózusabb – tokába... vagy egy becsületesen kiteljesedett fenék-csípő konfliktusba. A vékonyak meg sótlanok és önteltek, és amúgy is: egyenek már valamit. Aki meg se nem kövér, se nem sovány, az természetesen buta vagy kurva. Vagy mindkettő. Hát, ebben élünk mi. Bántó, de látszólagos biztonságot nyújtó sztereotípiákban. Amik aztán – ha véletlenül beigazolódnak, akkor ott az instant feedback: én megmondtam. Látszott rajta, na. Meg hát, fogyott volna le/hízott volna meg/nőtt volna magasabbra.

De olyan, hogy élvezzük a változást meg a létezést... meg magunkat... na, olyan nincs.

Mármint értitek, itt van egy tök fasza kis test, tudsz vele táncolni, lehet simogatni, formálni minden irányba, hizlalni, izmosítani, gondozni, ráülni vele másokra. Konkrétan még reprodukálhatsz is vele egyéb egyedeket. A szexet már meg sem említem, hogy ne legyek túl mainstream. Na, de a lényeg: Van. Létezik. A tiéd. Ami nagy szerencse, mert van olyan, akinek nincs, és egyszer neked sem lesz.

Ha meg már úgyis mind meghalunk...

Fontos az egészség, és remek érzés, ha valaki fitt, feszes, fiatal és ránctalan. De ismersz olyan szülőt, akiről úgy emlékeztek meg a gyerekei, hogy „milyen isteni segge volt”? Vagy van olyan barátod, akit azért hívsz fel, mert szimmetrikus az arca és kedvező a testtömegindexe egy jó bebaszáshoz? Be... nem meg. Ez ebben az esetben fontos különbség. De ha már itt tartunk, csak akkor fekszel le valakivel, ha tökéletes alakzatban nő a mellkasán a szőr...? Így is, vagyis ezért is lehet élni. Csak, mondjuk, kevésbé érdemes.

Feszesség, hibátlanság, kontúrok. Tényleg ezek definiálnak egy értékes, boldog életet? Ez a kiteljesedés alapja, az aktuális körfogatunk és a hozzátartozó formavilág? Mintha az életben bármi állandó lenne, vagy legalább mi azok lennénk.

„Bevállalod a tested?” Kérdezték már tőlem többször. Főleg fürdőruhaszezon környékén. Nem tudom, ki hogy van vele, de én legutoljára egy gyomortükrözést vállaltam be, meg egyszer öt darab vodka-martinit egyetlen este alatt. (A kettő között nem volt összefüggés. A szerk.) Arról meg, hogy a barátaim milyen dolgoknak a bevállalását szokták hangosan fontolgatni esténként a telefonban... jobb, ha nem is beszélek...

Na, de! Ezen a kérdésen simán megsértődhetnék, hiszen alapból vékony jég egy nőnek a külsejét firtatni, de ezt most tegyük félre.

Én tényleg nem értem, hogy ez hogyan lehet még eldöntendő kérdés. Hogyan tudod nem be- vagy felvállalni a tested?

Jön az esztétikai célzattal viselt csador? Testcenzúra? Vagy majd megvárod, hátha tényleg van reinkarnáció, és a következő életedben jobb szitut dob a gép?

Ha pedig tényleg ez neked a legfontosabb az életben, és végül sikerül kiszorítanod magadból a tökéletes testet, hogyan tesz ez majd emlékezetessé a körülötted lévők számára? Írják majd a sírodra:

„XY, élt 1970-2030, isteni maca volt, a combján diót lehetett volna törni”...

Ugyan, kérlek! Engedjük ezt el. Utáljuk inkább a büdöseket, haragudjunk a gazdagokra, és irigyeljük az amerikaiakat. Még annak is több értelme van.

Ráskó Eszter