WMNDove

– 

Érzékenyen érint a téma; súly, magasság, feszesség, sportosság, 90-60-90, satöbbi... ez biztos kiderül a következő mondataimból.

Szutor Kata ma, két szülés után

Mióta az eszemet tudom, mindig küzdöttem súlyfelesleggel, hol sokkal, hol kevesebbel, de sosem voltam vékony lány. Vagy magas. Vagy különösebben szép. Az egyéb erényeimet (kimagasló érzelmi és értelmi intelligencia, bátorság, empátia, kreativitás) pedig zsenge lány/nő koromban még nem tudtam kellőképpen értékelni, így hát mindig boldogtalannak éreztem magam. (Most 31 vagyok, és elég érett ahhoz, hogy végre tényleg szeressem magam.)

Mert nem azt láttam a tükörben, amit, akit szerettem volna. Mert nem tudtam felszabadultan, sikerélményekkel végigtolni egy tesiórát, csak arra koncentráltam, hogy ne essek össze a második körnél és/vagy nehogy kilógjon az úszógumim a pólómból.

A két öcsémet csodálatos külalakkal és génekkel áldotta meg a sors, egyáltalán nem hízékonyak, két mozdulattól már látványosan izmosodnak, és különben is, kicsi gyerekkoruk óta versenyszerűen sportolnak. Én nem vagyok szerencsés a gének tekintetében: alacsony termetem van (tudjátok: nem magasságom van, hanem mélységem), a levegő szénhidráttartalmától is azonnal hízom, a bőröm szanaszét van repedezve az állandó súlyingadozástól, rózsadombi villa helyett én ezt örököltem. Ezért nem hibáztat(hat)om a szüleimet. Azért viszont egy kicsit igen, hogy nem kaptam segítséget az állandó önértékelési problémáim feloldozásához. Hogy anyám nem fogta meg a kezem, és nem kezdtünk el együtt sportolni valamit, vagy szigorú diétát tartani (tudományos alapon, nem pedig sufni-tuningosan, ahogy párszor azért megpróbáltuk).

Pedig a gyereknevelésben csak egy dolog számít: a példa, amit mutatunk a gyereknek. Nem az, amit mondunk, hanem az, amit teszünk.

Már én is anya vagyok, a saját bőrömön is tapasztalom ezt az axiómát.

Kata a lányaival
Kata a lányaival

20-21 évesen, miután elköltöztem otthonról, gyökeresen megváltoztattam az életemet. Kínkeservvel elkezdtem sportolni (aerobik DVD-k) és szénhidrátszegény diétát tartani, ami nagyon gyors sikert hozott, hat hónap leforgása alatt 84-ről 62 kilóra fogytam. Magabiztosnak és boldognak éreztem magam, de aztán jöttek és mentek a hullámhegyek-hullámvölgyek, az életem bizonytalanságai pedig mind a táplálkozásomon, a fizikai aktivitásomon... és végül a testemen csapódtak le.

A sokadik jojó után végül az asztalra csaptam, és 25-26 évesen olyan kisportolt testem volt, amilyenről mindig álmodtam. Éppen ekkor derült ki, hogy hamarosan érkezik az első kislányom. Korábban hiába akartuk a férjemmel, egészen addig – közel két évig – nem sikerült, amíg nem voltam teljesen boldog és kiegyensúlyozott.

Igen, kérem szépen, a mindig duci, kevés önbecsüléssel bíró kislány akkor kezdte el boldognak érezni magát, amikor az a jól összerakott, tudatos nő nézett rá vissza a tükörből, aki legbelül mindig is volt, csak korábban nem tudta, hogyan szabadítsa ki őt a saját teste fogságából. Aki azt állítja, hogy a feszes fenék és a lapos has semmi más, csak külsőség, és nem indukálhatja a boldogságot, az szerintem talán még sosem emelte fel a nem feszes fenekét a fotelból, és nem ment el futni hóban-szélben-esőben-kánikulában, vagy szedte össze minden (és még több) bátorságát, és ment le a konditerembe vállalva a (egyébként többnyire inkább képzelt) megaláztatást csak azért, hogy tegyen valamit önmagáért.

Önmagáért. Nem a testéért vagy a lelkéért, hanem önmagáért, minden létezési síkon. A testi- és lelki egészségéért. A jókedvéért. A kiegyensúlyozottságáért. A büszkeségéért. Az állóképességéért. És – ezt figyeljétek – a gyerekeiért.

Akik magukba szívják minden szokásunkat, mozdulatunkat, gesztusunkat, gondolatunkat. Nem, nem csak azokat, amiket mi szeretnénk. Azokat is, amiket nem szeretnénk, a rossz példát, a rossz szokásokat. Hogy otthon ülünk a fotelban, csipszet eszünk, azon kesergünk, hogy hájas a fenekünk, és aktívan fikázzuk azokat, akik viszont nem hagyják magukat, összeszorítják a fogukat, eldobják a távirányítót, az okostelót, és elkezdik jóra használni a testüket. Izmokat építenek magukra, megerősítik a szív- és érrendszerüket, az immunrendszerüket, és nem utolsó sorban: rengeteg boldogságot gyűjtenek a lelkükbe, olyat, amit csak a sporttól kaphat az ember.

Én azért küzdök mindennap, hogy az a nő lehessek, aki lenni akarok, ennek pedig az egyik mellékhatása, hogy feszesedik a fenekem a konditeremben, és nő az állóképességem, amikor az aszfaltot koptatom. A sport kitartást ad, hitet önmagamban és a világban, legyőzhetetlen akaraterőt és pozitív életszemléletet. Egy új életminőséget.

És ez már nem a tükörnek, és nem is csak magamnak (pláne nem másoknak) szól, hanem a lányaimnak. Rövid távon azért, hogy végtelen mennyiséget tudjak velük futkározni, csúszdázni és mászni a játszótéren, megélni a gyerekkoruk minden mozzanatát (igen, én nem olyan anyuka vagyok, aki ül a padon, nyomkodja a telóját... vagy csak elrévedve nézi, ahogy a gyerek szaladgál, mert én is szaladok velük – és az összes többi kisgyerekkel a játszótéren…). Azt akarom, hogy a testem ne gátoljon a felszabadult játékban, hanem segítsen abban, hogy a gyerekeim partnere lehessek minden fizikai aktivitásban. Hosszú távon pedig azt, hogy egy kiegyensúlyozott nőt, anyát, feleséget lássanak példaként.

Így is lehet tornázni, a legédesebb súlyokkal
Így is lehet tornázni, a legédesebb súlyokkal

Három évtizedembe került, mire megtaláltam a módját annak, hogy kihozzam magamból a legjobbat, és most már nem eresztem.

És nem vagyok hajlandó szégyellni magam azért, mert legyőztem a rossz szokásaimat (dohányzás, lustaság) és minden egyes nap teszek a testemért, és így a lányaimért is.

Tényleg nem úgy fognak rám emlékezni, hogy „milyen isteni seggem volt”. Úgy fognak rám emlékezni, hogy minden buliban benne voltam, mert nem gátolt benne sem a fizikumom, sem a hozzáállásom.

 Szutor Kata