Már az oviban megismerkedtem W-vel, akivel egy környéken laktunk, és az anyukáink is barátnők. Kézenfekvő volt, hogy mi is barátnők leszünk egyszer. Ez az „egyszer” pedig akkor jött el, amikor egy kétéves kapcsolatot rúgtam fel éppen; elhagytam K-t. W-vel teljesen véletlenül találkoztam a pesti éjszakában. Meséltem neki K-ról, és csak neki meséltem róla, mert ő új volt, nem ismerte sem K-t, még az ismerőseimet sem, nem volt köze az addigi életemhez, és baromira vágytam az újdonságra, meg arra, hogy olyasvalakivel beszélgethessek, akivel a közös befőttesüvegünkből nem juthat ki semmilyen információ.

Feltártam neki mindent, ő pedig meghallgatott. Végigkísért, jött, keresett, hívott, kölcsönadta a kutyáját, ha szomorú voltam, huszonnégy órás kontaktban volt velem. Aztán ráírt K-ra. Jó oka volt, mert kérdezni akart tőle valamit, de nem ismerték egymást, egyszer találkoztak egy nagy társaság két szélén, mindenesetre beszélgetni kezdtek a Facebookon.

És W egyszer csak már nem jött, nem keresett, nem hívott, nem adta kölcsön a kutyáját, ha szomorú voltam, nem volt huszonnégy órás kontaktban velem. Többet tudott az akkori gondolataimról, érzéseimről, félelmeimről, vágyaimról és terveimről, mint bárki, és azt hittem, én is az övéiről. És ő mégis K-val beszélgetett, a kezében minden olyan információval, amit fegyverként használva bármikor földig rombolhatta a K-tól hozzám ívelő, megmaradt, romos, de masszív bizalom-hidat. Mikor először mesélte, hogy leültek kávézni, eljátszottam, hogy nem vagyok féltékeny. Csak annyit mondtam, hogy azért ez érdekes, hiszen idáig nem is ismerték egymást. Aztán később egyre egyértelműbben mondtam, hogy zavar. Aztán hirtelen nem volt később, mert W elkezdett kerülni.

Aztán, mikor már egy hete nem írt és nem telefonált, zaklatni kezdtem W-t, hogy találkozzon velem, beszéljünk, stb. Végül annyiszor hívtam fel, hogy felvette, és félórára találkozott velem. Ebben a félórában megkérdeztem, hibáztam-e valamit, van-e baja velem, ő pedig ragaszkodott ahhoz, hogy dehogy, csak sokat dolgozik, de amúgy nem változott semmi. Aztán nem kerestük egymást többet. Később dühömben ráírtam, hogy jó lenne, ha visszaadná a könyvet, amit kölcsönadtam neki. Írta, hogy rendben. Majd nem válaszolt arra, hogy mikor ér rá visszaadni. Úgy alakult, hogy egy héttel később megbeszéltem egy tisztázó találkozót K-val. K egy cuki kis ajándékzacsit lóbálva jelent meg, benne a könyvvel. A kezembe adta, nesze, ez a tiéd, W küldi.

Először azt hittem, W félredobott, mint egy zsák szart. Aztán valamire rájöttem: ítélkezni bunkóság.

Lehet, hogy igaza volt. Lehet, hogy megérdemeltem. Lehet, hogy rosszfej voltam. Önző, vagy simán unalmas. Lehet, hogy ijesztő, sőt, gusztustalan voltam. Lehet, hogy gyilkos szándékúnak gondolt W, de az is lehet, hogy álmában valami rettenetes szóviccet meséltem neki. Lehet, hogy egyszer beszéd közben véletlenül leköptem banános smoothie-val, vagy nem voltam eléggé jól öltözött, túl sokszor hívtam jazzkoncertre, és túl kevésszer mentünk együtt bungee jumpingolni ivás helyett. Lehet, hogy azért orrolt meg, mert a közös szelfink rólam jobban sikerült, de az is lehet, hogy a kérdéses szelfire véletlenül rákerült egy panda, és ő utálja a pandákat, én viszont szeretem őket. Lehetséges, hogy nem szerette bennem, hogy fölfelé kell rám nézni, mert magas vagyok, ezért mindig belelátni az orromba. Vagy azt nem szerette bennem, hogy amikor nem tudok mit mondani, motyogni kezdek. Lehet, hogy elvárta volna tőlem, hogy jó barátnőkként együtt idézzünk a Jóbarátokból, vagy, hogy legalább egy fránya vasárnapi misére beüljünk popcornnal és mezítláb. Bármi lehetséges. És annak az ellenkezője is.

Így aztán lehetséges például az is, hogy az egész nem is rólam szólt. Hanem, mondjuk, tényleg tisztán csak kettejükről. Hogy köztük kialakult valami, amit akár – megkockáztatom – tiszteletben is tarthatok. Tulajdonképpen el is fogadhatom, hogy W az egyébként fantasztikus K társaságát választotta az enyém helyett. Megtalálhatom a megnyugvást abban, hogy két valakim egymással érzi jól magát, és nem kell nekem lenni az origónak. Tudom, meredek talaj, de visszavehetek az egómból. Mi van, ha mégsem én vagyok a világ közepe? Mi van, ha ezt irgalmatlanul benéztem, és ez igazából mégsem árulás, ahogy hittem, hanem jogos emberi reakciók sorozata, ami valójában – bár tényleg kibaszottul nehéz elfogadni, de totálisan – független tőlem?

És ezennel jó érzés tölt el. Nem az erkölcsi fölényé, kivételesen nem a jólmegmondtam-elégedettségé, hanem a megbocsátásé. Nem is akkora hülyeség ez a keresztényi érték dolog, lehet, hogy mégis be kéne ülnöm egy vasárnapi misére popcornnal, mezítláb.

Kemény Zsófi