–

Harminchat. Na, nem a láz, mégcsak nem is a fordulatszám. Utóbbit maximum egy csiga irigyelhetné meg tőlem, ellenben én néha irigylem magam. A harminchat éves önmagam. Számos okom van rá, például az, hogy határozottan szimpatikus szarkalábakat találtam a szemem körül. Szeretem az idő apró nyomait az arcomon. Egyszer egy színésznő mondta (Déryné vagy valamelyik XX. századi kortársa), aztán azóta visszanyomozhatatlanul terjed, hogy ő nem akarja eltűntetni a ráncait, hisz mindegyikért keményen megdolgozott.

Van egy fotós ismerősöm, aki régebben egy projekt keretei közt idős(ödő) embereket fotózott. Szerinte a ráncok történeteket mesélnek. Egyetértek vele. A Facebookon – a divatmagazinok agyonretusált fotóit most hagyjuk – csodálom, és kicsit irigyelem is azokat, akik a mosolyráncos arcukról fényképet posztolnak.

Mindig az jut eszembe ezekről a képekről: úristen, milyen szépek! Aztán a saját mosolyráncos képeimet mégsem teszem ki sehova.

Az első ráncokat a gyerekek születése utáni kialvatlanság gyűrte a szemem köré. A szemöldököm között lévő két ránc akkor mélyült állandó kísérőmmé, amikor a házasságom elkezdte a kissé kanyargós útját a vég felé. A szemem körüli többi ráncot mostanában fedeztem fel. Ezeket egy – talán soha meg nem bocsátható, emberi árulással megfejelt – futó viszony okozta, és a nehezen meglelt belső béke simítja ki.

Azóta sokan, sokféleképpen elárultak, mire megjelent anyám arcának keserű ránca az én szám sarkában is. Úgyhogy inkább mosolygok... rendületlenül.

Egyébként azt vettem észre, hogy harminc-negyven körül sokkal szebbek a nők, pedig ilyen-olyan történetek futnak az arcukon puhább vagy mélyebb kontrasztot adva a tulajdonságaiknak. A férfinem is a természetes nőket szereti, és most oszlassunk el egy alapvető tévedést: a természetes az nem az „úgy vagyok jó, ahogy a természet megalkotott – nem kell se smink, se arcradírozás”...

A természetes az egészen konkrétan azt jelenti, hogy a nő kerek egész, jóban van a világgal, tudja, honnan jön, hová megy (legalábbis sejti), ismeri az adottságait, előnyére tudja azokat fordítani. Igen, a ráncait is.

A smink remek találmány, csak ügyesen kell felvinni, a mélyebb ráncoknál különösen, mert ha túl sok az alapozó, akkor húszévesen is garantált a vénasszonyos kinézet. Nekem például eltartott egy darabig, míg megtanultam kicselezni a szemem alatti fáradtság árkait. Aludni elég nehéz, meg különben is: „aludjunk háton, hogy ne gyűrődjön az arc, aludj oldalt, váltogatva, de véletlenül se aludj hason, mert gyűrődik a mell". De azért mire az ember eljut este az ágyáig, addigra már csak a párnát látja, és fütyül a ráncokra. A ránctalanító krémek nem igazán használnak. Fiatalabb és hiúbb koromban kipróbáltam a kozmetikai hámlasztást is, persze januárban. Ahogy kiléptem az utcára, rögvest más fogalmaim lettek a metsző hidegről. Biztos ez volt az oka, hogy egyetlen ráncom sem tűnt el, mondjuk, alapvetően nem is ezért vállalkoztam erre, de ez egy másik történet.

Reggelente a tükör előtt mindig eszembe jut az egyetemi csoporttársam, aki megtanította nekem, hogy harminc felett a kevés, okosan felvitt alapozó a nők legjobb barátja. Sose mondtam el neki (de most majd jól elolvashatja!), hogy már akkor is azt láttam benne a legszebbnek amikor nevetés közben az orra közepén egy vízszintes ráncocska keletkezett. Mindig ilyen ráncocskát akartam az orrom közepére, szerintem elképesztően szexi.

És reggelente rámosolygok a csajra a tükörben. Ez a nap első mosolya.

Az emberek általában lesütött szemmel járnak, főleg Budapest utcáin. Tesztelni szoktam, hogy mi történik, ha „csak úgy" rájuk mosolygok. Különösen olyankor, amikor amúgy pocsék kedvem van. Különösen olyanokra, akiknek szemmel láthatóan pocsék kedvük van. Legnagyobb arányban a harminc feletti, ötven alatti nők mosolyognak vissza. És gyönyörűek! Akkor is, ha kiskosztümös, akkor is, ha hajléktalan. Nem kell elhinni, de érdemes kipróbálni.

Sok barátom, ismerősöm, kollégám van ebből a korosztályból, kinek ilyen, kinek olyan az élete. Mi már nem irigykedünk egymásra, ki ebben, ki abban jó. Nem beszélünk a ráncainkról, de mi nők pontosan tudjuk, a másik arcán az a finom vonás melyik történés után jelent meg. A mélysége mutatja a lelki érintettséget.

Egy őszi hétvégén napfényben fürdőzve lőttem egy szelfit. Néztem a képet egy darabig, aztán posztoltam. Az enyhén retusált képeimet sokkal többen lájkolták, mégis szeretem azt a képet. A függőleges mosolyráncot az orrom mellett, a finom pókhálót a szemem alatt, és azt a hamisítatlan félmosolyt.

Harminchat. Hogy a ráncaim száma több-e vagy kevesebb? Nem érdekel. Bennük van a gyerekeim minden mosolya, minden könnycseppje, kínja. Bennük vannak a szép és keserű szerelmeim, barátságaim. Az életem. Megküzdöttem értük. Miért ne szeressem hát őket?!

Németh Eszter 

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/mmkarabella