–

Mindig is izgatott a találmányoknál (és a szokatlanabb ételeknél is), vajon ki volt az a crash test dummy, az a merész csaj vagy tökös fickó, aki hetykén odapattintotta a haveroknak: ide azzal az algával, majd én megkóstolom! Adj egy falatot a mérgező gömbhalból, nem lehet olyan nagy ügy! Persze, tegyetek csak a hátamra egy házi készítésű ejtőernyőt, aztán muti, honnan vessem le magam a mélybe? Őszintén, ezek nélkül a bátor lemmingek, kísérletező kedvű gasztrokíváncsiak, és kalandvágyó rocksztárok nélkül nem ott tartana az emberiség, ahol.

Az sem volna utolsó dolog megtudni, hogy

vajon ki lehetett az a vakmerő arc, aki elsőként kockáztatta a megvakulást azzal, hogy egy üvegdarabot nyomott a saját szemgolyójába? Vagyis, ki az a fickó, akinek ma 125 millió ember köszönheti világszerte, hogy észrevétlenül korrigálhat a látáshibáján?

Nos, némi kutakodás után kiderült, hogy az alapötlet Leonardo da Vincihez fűződik, aki 1509-ben feljegyezte, hogy ha egy dézsa vízbe dugod a fejedet, akkor másképp látsz dolgokat. (Ha meg egy üveg tequilába, akkor meg nagyon másképp, csak mondom. Állítólag...) De bizony hosszú volt az út, amíg eljutottunk az akváriumnak a fejedre való celluxozásától odáig, hogy egy-egy papírvékonyságú zselékorongot tegyél a szaruhártyádra.

Először is a sikerhez arra volt szükség, hogy Leonardo után bő száz évvel, 1636-ban René Descartes továbbfejlessze az alapkoncepciót egy olyan, közvetlenül a szemre helyezhető csővel, amelybe folyadékot töltöttek. Na, ja, látom, mire gondolsz. Hiszen azon kívül, hogy valószínűleg az ember rém nevetségesen festett volna egy ilyen szerkentyűben, a pislogást is lehetetlenné tette a cucc, így a farkasszemezős párbajok győztesein kívül másnál nem igazán jöhetett volna szóba e kezdetleges kontaktlencse. Talán nem is akkora csoda, hogy ezt követően majd kétszáz évig, egészen Thomas Young, vagyis egy brit tudós érkezéséig a kontaktlencse fejlesztése parkolópályára került. 1801-ben azonban Young annyit alakított Descartes ötletén, hogy az üvegcsövek méretét hat milliméteresre csökkentette, majd a víztartalmú üveglapokat a saját szemgolyójához rögzítette viasszal.

Még belegondolni is fájdalmas, milyen lehetett a komplett művelet, arról nem is beszélve, hogy sajnos ebben a formában a lencse nem tudta betölteni látásjavító szerepét (sem). Hagyjuk is magára szegény Thomast a szemgolyójára olvasztott viasszal, hiszen még mindig kell várnunk nyolc évtizedet, amíg a technika is fejlődik annyit, hogy végre biztonsággal beledugdoshassunk ezt-azt a szemünkbe.

Az 1880-as években lett annyira kiforrott az üvegkészítés- és megmunkálás technikája, hogy végre elkészülhettek az első olyan vékony lencsék, amelyek tökéletesen illeszkedtek a szemgolyóhoz, ezekkel lehetett akár pislogni is (micsoda luxus, ha belegondolsz!).

Dr. Adolf Fick, Eugene Cult és Louis J. Girard elméleti megoldásai láttán odafent Da Vinci és Descartes valószínűleg boldogan összepacsizott.

Az elméletet végül August Müller műszemkészítő mester (igen, ez akkoriban egy valóságos foglalkozás volt) ültette át a gyakorlatba, amikor létrehozta a mai kontaktlencse ősanyját 1887-ben. Igaz, ez még egy kifejezetten kényelmetlen dolog volt, 18-21 milliméteres átmérőjével a szem tekintélyes részét befedte, ráadásul a nehézkesebb barna üvegből készültek (kábé, mint a sörösüveg), úgyhogy ha azt mondom, irtó kényelmetlen volt a viselése, akkor nagyon finoman fogalmaztam. A szemnek ugyanis egyszerűen muszáj érintkeznie a levegővel, mivel csak onnan tud kellő mennyiségű oxigénhez jutni. Ha ez nem történik meg, akkor szépen lassan megfullad...

Végül aztán 1929-ben érkezett el a nagy pillanat, amelyre mi magyarok is rettentő büszkék lehetünk, hiszen két magyar tudós, Győrffyy István és dr. Dallos József érdeme, hogy megszülethetett az első olyan lencse, amely már valóban kényelmesen viselhető volt. Innentől aztán nem volt megállás a kontaktlencse diadalútjában, főleg, mivel az 1930-as évektől lehetővé vált az is, hogy olyan műanyagot gyártsanak, ami nem törik, nem karcolódik, rugalmas és könnyen előállítható.

Sok találmány és felfedezés köszönheti megszületését egy véletlen balesetnek.

A modern kontaktlencse sem kivétel ez alól. 1948-ban ugyanis egy brit optikus, Kevin Touhy épp egy műanyag lencsén dolgozott, amikor annak letört az a része, ami a szemfehérjét fedi. Ez pedig adott Touhy barátunknak egy remek ötletet: fogta, és a csonka lencsét benyomta a saját szemébe. Láss csodát (szó szerint!) a kisebb méretű lap így is a helyén maradt, ráadásul nem is volt annyira kényelmetlen, mint a korábbi verziók, amik az egész szemet elfedték. Ezzel a mozdulattal pedig létrejött az a lencse, amit már nem kell feltétlenül kiszedni pár órányi hordás után.

Innentől aztán felgyorsultak az események, a kemény lencse mellé megszületett a puha, majd a kettő kombinációjaként a hibrid is, úgyhogy ma már egyáltalán nem okoz gondot, ha valaki nem szeretne okulárét hordani, sem műtétre menni, ha a látáshibája miatt, mondjuk, vezetés közben mégsem akar feltekeredni az első villanyoszlopra. Vagy: ha egy buli erejéig a barna szemét kékre, vámpírosan pirosra, esetleg Valentin-napra tematikus szívecskésre színesítené.

 

Fiala Borcsa

  

Felhasznált cikkek: ITT, ITT

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/scyther5