Az elmúlt évezred legütődöttebb festménylopása, ami miatt Apollinaire és Picasso börtönbe, egy olasz munkás pedig piedesztálra került

–

Történt ugyanis, hogy egy nap híján százkilenc évvel ezelőtt, egy Louis Béroud nevezetű festő elindult a Louvre-ba azzal a feltett a szándékkal, hogy a nap jelentős részét a Mona Lisa festési technikájának tanulmányozásával fogja tölteni. Célirányosan ment is a kép felé, de a rejtélyes mosoly és az elemezendő technika helyén, csupán négy rögzítővasat talált.

Sebtiben fel is keresett egy teremőrt, aki magyarázatként csak annyit mondott, hogy biztos a hajnali órákban elvitték lefotózni a La Gioconda néven is ismert művet, és térjen vissza később.

Érdeklődő festőnk pár órácskát valahogy csak elütött a Louvre nem kicsit izgalmas tereiben, de visszatértekor megint csak a vasak meredtek rá. Így esett tehát, hogy a világ egyik leghíresebb festményének ellopása csupán egy nap elteltével realizálódott még a múzeum munkatársai számára is.

Lett is nagy hajcihő hirtelen, a múzeumot jó időre lezárták, a rendőrség akcióba lépett, de akkor már bármilyen erőket mozgósítottak, sehogy sem akadtak a kép nyomára.

Élt akkoriban Párizsban egy Géry Piéret nevű művész, akinek a festészeten és – nem mellékesen – a magas kvalitású másolatok készítésén kívül volt még egy érdekes hobbija, aminek hódolva alkalomadtán ellopott különféle műtárgyakat a Louvre-ból. A rendőrség már igen jól ismerte a bohó művészt, így elsőként természetesen őt kezdték keresni, és hogy a történet még szebb legyen – annak ellenére, hogy jelen esetben nem ő volt a tolvaj – sehol nem akadtak a nyomára.

Efelett érzett zavarodottságukat azzal küzdötték le, hogy gyorsan letartóztatták a kleptomániás művésszel amúgy kapcsolatban álló, és tőle néha műtárgyakat – köztük egy tudtán kívül ugyan, de Louvre-ból lopottat – vásároló Picassót és annak barátját, Guillaume Apollinaire-t is.

Biztos, ami biztos alapon… A nyomozók gyanúja azért nem volt egészen megalapozatlan, mert Apollinaire már korábban nyilvánosan is javasolta a Louvre felgyújtását, mivel enyhén szólva utálta a múzeumokat, a klasszikus művekért való rajongás sznobizmusát, viszont imádta a balhékat. Nem csoda, hogy hasonszőrű haverjával, Picassóval több ízben is viccelődtek a Mona Lisa elrablásával.

A bohó művészeket hamar kiengedték amúgy a börtönből, mert semmiféle bizonyítékot nem találtak ellenük, a vádakat ejtették. Mi azért még nem ejtjük őket, csak kicsit később nézünk vissza hozzájuk!

De akkor mi is történt valójában százkilenc éve? A megoldás annyira egyszerű, hogy az összes Ocean-film profi megoldásai és csapatmunkái emellett a történet mellett a műkincsrablások vicces túljátszásának tűnhetnek. Az történt ugyanis, hogy

a múzeumban takarítóként dolgozó olasz Vincenzo Peruggia, a La Giocondát simán munkaidejében emelte le a helyéről, majd amíg végzett a munkájával, elrejtette a takarítószereket tároló szekrényben, aztán szépen kisétált az épületből, a művet a kabátja alá rejtve.

A legenda szerint ez az egyszerű munkásember igazságot akart szolgáltatni Olaszországnak azzal, hogy Leonardo csodás művét visszaszerzi a tolvajló franciáktól, hogy végre igazi helyére, egy olasz múzeumba kerülhessen… A történet csak egy kicsit sántít, mert a Mona Lisa nem lopás útján került a franciákhoz, hanem I. Ferenc francia király vásárolta meg négyezer aranyért, így évszázadokon át volt dísze a francia uralkodók lakosztályainak, majd természetesen a francia forradalom után a népé lett. Jó, rendben, előtte még egy kicsit Napóleonnál is időzött, de ezután már tényleg bekerült a Louvre-ba, hogy aztán a forradalmi lelkületű olasz elvigye pár évre levegőzni a kabátjában.

Keresték is az egész világon, mindenféle elméleteket gyártottak, megannyi téves bejelentés érkezett a holléte felől, de két évig egyáltalán nem bukkantak a kép nyomára. A rejtélyes mosoly még nagyobb rejtélybe burkolózott…

Mígnem Peruggia úgy nem döntött, hogy két év pihentetés után – nem igazán forradalmárhoz méltó módon – pénzzé teszi, mert ugyan festő volt ő is, csak éppen szobafestő-mázoló, és úgy tűnik, hogy a hazafiasság érzetét felülírta a szükség. Ekkor Vincenzo Leonardi álnéven bejelentkezett Alfredo Geri műkincskereskedőnél, és felkínálta neki eladásra a mindenhol keresett festményt.

Neki írt leveléből derül ki, hogy az eladással is csak az volt a célja, hogy visszakerüljön a kép Firenzébe, az igazi otthonába. Na meg persze némi anyagi juttatás is jól jött volna mellé…

A műkincskereskedő először azt hitte, hogy ugratják, de aztán Giovanni Poggi, az Uffizi igazgatójának társaságában találkozott Peruggiával, azaz Leonardival. A találkozó bizonyos szempontból igen jól sikerült, hisz megbizonyosodhattak a kép eredetiségéről, értesíthették az olasz és francia hatóságokat, és minden a helyére került: Peruggia a börtönbe, Mona Lisa pedig vissza a Louvre-ba, ahol elkezdtek jobban vigyázni rá, bár még jó pár atrocitás érte az évek során.

Öntötték már le piros festékkel, dobták meg a múzeum ajándékboltjában vásárolt bögrével, csak mert a dühös elkövető nem kapta meg a francia állampolgárságot, és még sorolhatnám.

(A fura mosolyt egyre komolyabb biztonsági rendszerek védik, és normális, vírusmentes időkben nincs ember, aki nyugodtan, kisebb tömegverekedés kockáztatása nélkül meg tudna előtte állni, és alaposan megfigyelhetné.)

De térjünk csak vissza a mi forradalmárunkra! Peruggia olyan szimpatikus lett az olasz népnek, hogy nemzeti hőssé vált. Hét hónap (más források szerint kilenc nap) börtönbüntetés után szabadon élhetett és fürdőzhetett a nép szeretetében. Egyes feltételezések szerint egyébként a pénzben is, hiszen a kép elrablása utáni években precíz, szinte tökéletes minőségű másolatok kerültek a piacra. Najmányi László szavait idézve olyannyira tökéletesek voltak, hogy a „készítőik nemcsak a reneszánsz géniusz ecsetvonásait utánozták precízen, hanem Leonardo idejéből származó, megvetemedett nyárfapanelre festettek, és ugyanabból a korból és forrásból származó festékpigmentet használtak. Még arra is ügyeltek, hogy az évszázadok során a festmény megőrzésére, restaurációjára tett kísérletek nyomai hitelesnek tűnjenek.” Ez pedig lássuk be, egy fotó vagy egy sima múzeumi látogatás alapján nehezen kivitelezhető még egy profi hamisító számára is.

Két feltételezés is létezik: az egyik szerint Peruggia valójában egy hamisító kérésére lopta el a képet, hogy az tökéletesíthesse tudását és a másolatokat.

A második elképzelés szerint viszont vissza kell térnünk a már említett két másik kincs, Picasso és Apollinaire párosához, akik akkoriban nagyon szegényen tengették életüket, de ismerték a legjobb hamisítókat, és az eltelt két év alatt keletkezett hamisítványok amerikai értékesítésével jelentős összegekre tehettek szert.

E verzió szerint viszont Peruggia az általa Mona Lisa rablójának nevezett francia nép egyik enigmatikus alakjával kötött örök barátságot, és vágott bele egy olyan kalandba, ami feltehetően a haláluk után sem feledhető.

Csakúgy, mint Mona Lisa sokat sejtető mosolya.

Milyen izgalmas lenne, ha a kép elkezdene mesélni!

Marossy Kriszta

Kiemelt kép: Getty Images/Mondadori