-

Amikor reggel felébredtem, és kinéztem az ablakon, hét óra volt, mindenütt sötét.

Fura volt az a reggeli szürkeség, azt szoktam meg, hogy amikor itt vagy, ragyog a nap,

de aznap nem sütött ki egyáltalán, én pedig nem értettem, honnan jött ez a hirtelen sötétség.

Nyújtóztál még egyet az ágyon, én meg a reggeli kávé mellett bámultalak a nagyszobából.

Lecsúszott a köntös a vállamról. Otthon sosem öltöztem föl rendes ruhába,

és te imádtad, hogy ilyen hanyag vagyok, és egész nap egy szál pongyolában lézengek. Félig nyitott szemmel bámultál át a hálóból, azt kérted, hogy még ne kapcsoljam fel a villanyt, motyogtál valamit a reggelekről, arról dumáltál, milyen nehezen ébredsz, és milyen jó, hogy ma nem vagy egyedül, mert nehéz napod lesz, meg egyébként is, ez a mostani melód kőkemény, én pedig értsem meg, hogy azért nem tudunk minden nap találkozni, mert az már olyan volna, mint egy rendes kapcsolat, te meg most egyáltalán nem vagy alkalmas arra. És amúgy is, a régi csajod még bekavar, újabban megint üzenget, de te nem akartad ezt elmesélni, mert féltél, hogy megbántasz vele, mondjuk, akkor nem értem, hogy most mért hozakodtál ezzel elő.

Aztán kávé közben arról sztoriztál, hogy állítólag még szeret téged,

csak most egy kicsit mással él együtt, mert bizonytalan az érzéseiben,

de a szíve itt maradt nálad, nálad, aki pont nálam fogyasztja el a reggelijét,

pont ma, ezen a sötét reggelen, és újra hangsúlyoztad, hogy tényleg szeret téged,

én meg arra gondoltam, hogy ja, persze, csak most egy kicsit még mással is kefél...

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Unsplash/ Ahmet Sali