Próbáltam én mindent, koplaltam, vízen éltem, számoltam a kalóriákat, csináltam barnarizs-kúrát, dinnyediétát, megvolt Atkins, a Zóna, a 90 napos… és sorolhatnám. Volt, amikor csak uborkát ettem egy hétig, fogytam is persze vagy négy kilót, hogy aztán hat csússzon vissza rám. Próbáltam „bevonzani” is a jó alakot, vezettem diétás naplót, leírtam, elmondtam, „instáztam”, máskor magamban tartottam. Vettem kisebb méretű célruhákat, nyomtattam motiváló idézeteket, képeket szexistennőkről (és szexistenekről, akik csakis az én jobb alakú verziómra várnak). Semmi nem jött be. Ami először elkeserített, aztán arra jutottam, hogy inkább abban hiszek mostantól, hogy döntéseket hozunk mindannyian, napjában sokszor, ami vagy összhangban van az egészséges élettel, vagy nem. Az már egy másik téma, hogy milyen baromi nehéz állandóan jó döntéseket hozni.

Összeszedtem azt a négy legnagyobb hibát, amit leszűrtem 15 évnyi sikertelen lefogyási kísérletemből.

1. A fogyókúra szó hizlal

Ez az első és legfontosabb. És ez most nem vicc, legszívesebben negyvenes betűmérettel írtam volna, pirosan, vastagítva. Esküszöm, hogy így van. Az elmúlt tizenöt évben akárhányszor mondtam ki, írtam le, vagy akár gondoltam arra, hogy bizony fogyókúrába kezdek, mindig több kiló lettem rövidesen, mint az elhatározás pillanatában. Kivétel nélkül így történt. De sajnos a szó nemcsak hizlal, hanem függőséget is okoz (be ne dőlj a kezdeti pár kiló mínusznak!), mindig újrakezdi az ember. Majd végül depresszióba dönt, és nemcsak a rajtvonalig hajít vissza, hanem még 100 méterrel azelőttig.

Szóval nincs fogyókúra meg diéta, meg ne halljam még egyszer!

2. Hétfőn, elsején vagy holnap kezdjük

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Ha úgy gondolod, hogy akár egészségügyi okokból, akár esztétikaiból, akár bármi más miatt szeretnél változtatni a külsődön, eszedbe ne jusson egy előre meghatározott napon kezdeni, mert akkor eleve bukásra vagy kárhoztatva. Szerintem legalább egy mérettel nagyobb lesz az ember az előtt a bizonyos hétfő előtt. Mert nyilván, ha már sanyargatni készülök magam (na, igen, a sanyargatás is az ördögtől való ötlet), akkor „még utoljára” legalább pukkadásig tömöm magam minden földi jóval. És pofátlanul sok van ezekből a napokból, „holnapokból”… például egy életnyi. Ez pedig veszélyes üzem, mert néha annyira jólesik az az utolsó dőzsölés, hogy eltolódik a határidő egy következő hétfőre. Vagy egy utána következőre.

Aztán egyszer csak rádöbbensz: basszus, híztam tíz kilót, ez meg hogy történhetett?!?

 3. Regulázás

Atkins, 90 napos diéta... vagy akármilyen más kúra, szigorú szabályokkal, útmutatókkal, hogy pontosan mit csinálj az álomalakért, áhh... Mind baromság. Végig kellett próbáljam az összeset, hogy rájöjjek, ezek csak ideig-óráig működnek, amíg magamat sanyargatva, pénztárcámat nem kímélve ragaszkodom hozzájuk. Amint elengedem a görcsös mániát, és megálljt parancsolok az ész nélküli költekezésnek és koplalásnak, a kilók visszakúsznak, és aljas módon még osztódásba is kezdenek, pont, mondjuk, hastájékon, ahol igazán nem kéne. Mindannyian érezzük, hogy egyetlen helyes megoldás létezik: egészséges étkezés és mellé mozgás. Ennyi, semmi vagyonokért árult hókuszpókusz.

4. „Majd ha lefogytam!”

Na, „majd akkor veszek szép ruhákat, és akkor lesz pasim”. Meg majd „akkor megengedem, hogy lefotózzanak a nyaraláson”. Nagyon bánom, hogy gimis éveimből maximum arcról készült szelfiket őrzök, mert mindig a jövőbeli vékony önmagam árnyékában éltem.

Eszembe sem jutott, hogy az élet nem várja meg, míg elérem a csodás bikinitestet.

Lehet, hogy sosem érem el, de ettől nem leszek kevesebb. A külső is számít, persze, de nem az határoz meg, nem attól leszek, aki vagyok.

Csak azért, mert így is jó nőnek érzem magam, még nem jelenti, hogy nem szeretnék egyszer vékonyabb lenni. Az élet minden területén van mit fejleszteni, uncsi is lenne, ha nem így gondolnánk, úgyhogy hajrá!

 ***

Most álltam rá a mérlegre, és 89 kiló vagyok. És ezt nem azért mondom el, mert valami celebtől olvastam, hogy most az a legjobb fogyis motiváció, ha ország-világ elé tárom azt a titkot, amit olyan sokáig még édesanyám előtt is mélyen szégyelltem. Hanem azért, mert elégedett vagyok az életemmel, csomóan szeretnek, és tudom, hogy ez akkor is így lenne, ha 120 vagy épp csak 40 lennék, szóval igazán nem számít, ha mindenki megtudja. Na meg azért, mert 89 pontosan hárommal kevesebb, mint a 92, ami egy hónapja voltam, szóval a jó-rossz döntéseim aránya ezek szerint kicsit javult az utóbbi időben. És emiatt most büszke vagyok magamra, és mind a 89 kilómra.

 Darányi Lea

A kiemelt képünk a szerző tulajdonában van