–

Nagyszüleim mint ösztönös biokertészek

Olyan szerencsésnek születtem, hogy amikor már a szocialista mezőgazdaság is boldogan tolta a műtrágyázást, a nagyszüleim annyira maradiak voltak, hogy nem dőltek be az új vívmányoknak. Áldom is érte őket, ugyanis az egész gyerekkorom úgy telt, hogy azt ettük, amit ők a nagy hátsó kertjükben a szüleiktől, nagyszüleiktől tanult technikákkal megtermeltek, felneveltek. A ház mögötti első kertrészben ugyanis ugyanilyen alapon zajlott az állattartás is.

Igen, jelen voltam a vasárnapi levesbe való kapirgálós, kukoricán és más takarmányokon nevelt tyúkok vagy kakasok levágásánál, disznóvágásokon búcsúztam például a kedvenc Trutyi nevű malacomtól és társaitól, fejtem tehenet is (jó, tök béna voltam, de csináltam), de akkoriban ez volt a dolgok rendje.

Ami viszont igazán érdekes, hogy ennyi év távlatából visszaemlékezve tényleg csak kiemelt napokon ettünk húst – akkor sem mindenfélével kezelt állatokét – , a mindennapi táplálkozás alapja mindig az éppen szezonális zöldség vagy gyümölcs volt. Télen pedig a nagymamám által gondosan ládákba, ablakokba, pincébe és a spájzba felsorakoztatott élelmiszereket éltük fel. Ők körülbelül kéthetente jártak boltba, mi, mondjuk, hetente, de csak alapélelmiszerért. Megjegyzem, más izgalmas ott nem is nagyon volt kapható a cukros szirupban úszó zölddió-konzerven kívül…

Emlékszem, ahogy nagymamám és/vagy nagypapám a permetezés helyett guggolt, hajlongott az ágyások mellett naphosszat, és ha szezonja volt, szedegették le a kukacokat, krumplibogarakat meg más kártevőket a növényekről.

Kézzel, kitartóan, nap mint nap. Így visszatekintve azt kell hinnem: nekik köszönhetem, hogy alig van gyerekkori betegeskedő emlékem. Talán egyetlen otthon töltött nyavalyás hétre emlékszem.

Szépen indult, megbicsaklott

Aztán jött Csernobil, majd sorban elmentek a drága nagyszülők, közben a boltok tele lettek áruval, lett bőség meg műtrágya, vegyi anyagok térhódítása, génkezelés, minden.

Vettem is, ami volt, fogyasztottam, mint ahogy azt egy jól nevelt, fogyasztói társadalomba betagozódott, amúgy meg enni akaró ember teszi. Nem izgatott nagyon, hogy mi van az ételben, sőt, dőzsöltem az új nyugati ízekben, bár sokszor felsejlett bennem, hogy a paprikának, a paradicsomnak meg az almának valahogy nem ilyen volt az íze kiskoromban.

Egy ideig legyintettem, hogy biztos csak a mindent megszépítő múlt… A nagy szart! Nyakig álltam a majdnem mindent elrondító jelenben. Először akkor tudatosult ez bennem, amikor a kislányom megszületett, és valahogy nem vitt rá a lélek, hogy mikor eljött az ideje, akkor a hozzátáplálását a bolti zöldségekkel és gyümölcsökkel kezdjem.

Megint szerencsém volt, mert pont akkoriban kezdett ez másokban is tudatosulni és szinte a szülésemmel egy időben indult egy hetente kétszer kitelepülő biopiac a közelünkben. Szépen oda is szoktam, a gyermekem miatt nem bántam, hogy többet költök az alapanyagokra. Amit magamtól sajnáltam, azt neki mindenképpen meg akartam adni. Persze én is bele-beleeszegettem a neki elkülönített falatokba, és csodálkozva konstatáltam: nemcsak hogy jobb az ízük, hanem van ízük a zöldségeknek és a gyümölcsöknek. Onnantól elkezdtem többé-kevésbé figyelni arra, honnan szerzem be a család táplálékát, de miután a már említett piac megszűnt, a logisztika nehezebb lett, az időm kevesebb, úgyhogy újra visszaeső lettem. Azaz rohanva, boltban, épphogy tudatosan vásárló, dolgozó anya.

Az igazság az, hogy döntenem is kellett, hogy plusz órákat nyomok bele a gyerekkel eltöltött játékidő rovására a bio beszerzésébe, vagy a munka mellett megmaradt időben vele vagyok. A gyerek, a séta, a játszótér győzött.

A tudatossá váló bio-Frau

A következő nagy fordulat aztán valamennyivel később jött el az életemben. Jó pár évre Bécsbe költöztünk, ahol „bioügyileg”  egészen más helyzet fogadott. Egyszerűen nem volt kérdés, vagy lehet-e a legközelebbi sarki boltban biotermékeket venni: szépen sorakoztak az üzlet polcain a nem bioval együtt, ráadásul majdnem minden árun rajta volt, hogy honnan is került oda.

A helymegjelölés azért fontos, mert bárki láthatja, hogy nem messziről utaztatták oda, hanem az adott városhoz közelebb eső bioazdálkodásokból kerülnek a polcokra az áruk. És akkor ott hirtelen előtörhetett belőlem a régvolt biogyerek, az utat kereső bioanya, azaz leginkább az egészséges ételeket újratesztelő ember. Nem mellékesen, ott simán előfordulhatott, hogy az ökotermékek néha olcsóbbak voltak, mint a messziről utaztatott, kémiai szerekkel kezeltek. De ha drágábbak is voltak, nem annyival, hogy ne azokat válasszam, ha már olyan szépen néznek rám… Szerintem szebben, mint nem bio haverjaik.

Így aztán lassan, de magabiztosan átálltam javarészt a bio/öko-vonalra és lányos zavaromban (ami a hirtelen idegen környezetbe csöppent, sokszor magányos embert fedi itt éppen), elég rendszeresen táplálkoztam… Oké, mondjuk ki, „pánikzabáltam”, „magányzabáltam”, „időtöltőzabáltam” is. És láss csodát, semmit nem híztam! Sőt, amikor az első pánik és ízorgia mámora eltűnt, és beálltunk a viszonylag normális, de megszorítások nélküli étkezésre, azt vettem észre, hogy nemcsak fogyok, de egyre több az energiám, jobb a közérzetem, az emésztésem, a bőröm, a hajam, a körmeim állapota és jóval kevesebbszer is betegedtem le.

Többet és intenzívebben tudtam sportolni, szinte csak sétáltam, csak nagy távoknál tömegközlekedtem, és csak a kint töltött négy év elteltével konstatáltam, hogy én magam kétszer vezettem autót, de alapvetően volt, hogy hetekig családilag nem is használtuk a kocsit.

Nem utasításra, nem divatból, magától megy – és milyen jól!

Tudom, hülyén hangzik, de egész egyszerűen észrevétlenül váltunk családilag egészségesebbé, mozgékonyabbá és ezzel együtt környezettudatosabbakká is. Persze, nagyon jó a bécsi tömegközlekedés, és tisztább is a levegő, sok a park, erdő, sétálóhely, de mindez nem lehet magyarázata például annak, hogy előfordult, hogy egy kicsi, de mégis harminckilós bútort sétálva, meg-megállva vittem haza, és eszembe sem jutott autóval menni érte. Nem akarok mindent az egészséges táplálkozásra fogni, de igenis pont ezek a jelek arra mutatnak, hogy automatikusan javul tőle a mindennapi élet minősége. Pont azért merem én ezt kimondani, mert addig soha nem „gyúrtam” a „bioságra”, csak éltem vele, nem vártam változásokat, hanem meglepetten tapasztaltam ezeket.

Újrabootolás

Visszaköltözésünk után ezzel a tudással a fejemben tényleg minden vágyam egyszerűen bionak lenni, de – bár sokat változott a helyzet – még mindig elég harcos dolog beszerezni az igazán jó alapanyagokat. A húsról már szinte lemondtam, de zöldség, gyümölcs, magok, müzli, mazsola és társai terén már nem engedek. Ha időm és a lehetőségek engedik. Bevallom, kissé visszaestem, de már kezdem megtalálni a kiskapukat, a jó termelőket, a még számomra is elérhető megoldásokat. A tudattalan biogyerekből lassan tudatos biofelnőtt leszek, és egyre kevésbé akarok ebből a vágyamból lejjebb adni! Annyira megéri, és így talán nem kéne már megint egy rossz orvosi lelet miatt aggódnom, ha sikerülne egészen következetesnek lenni.

Marossy Kriszta

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images