Miért történik ez velünk?

Senki sem úgy indul neki az életnek, a nőiességének, hogy azt is beleveszi a pakliba, hogy megkopaszodik, vagy megfosztják az összes szőrétől a fején (máshol bezzeg…). Aggódva vizsgálgatjuk a vékony szálú, „sehogy sem áll” hajunkat, tépkedjük a szemöldökünket, festjük a szempilláinkat, mert ezek a nőiesség fő külső jelei. Ennek tudatában egész iparág épült ezek ápolására, karban tartására, a reklámok is azt sugallják, hogy ha jó nő akarsz lenni, akkor kutya kötelességed – természetesen az adott termék használatával – minél dúsabb hajat, íveltebb szempillát és formásabb szemöldököt növeszteni. Nincs tervünk arra az esetre, ha valami baj történik. Nem tudjuk, mit tennénk, ha hirtelen mindet elveszítenénk. Épp ezért amikor megtörténik, a tudatlanság csak növeli a pánikot, a kétségbeesést. A támogatóinknak, barátainknak pedig egyszerűen fogalmuk sincs, mit mondjanak.

Izé, így is szép vagy… vagy hát… na!

Akár pajzsmirigy-alulműködés, akár allopecia nevű betegség, akár autoimmun nyavalya, akár kemoterápia miatt búcsúzhatunk el a nyak felett (vagy akár az alatt) nőtt szőrszálainktól, a környezet reakciója nagyon fontos. Tudjuk, érezzük, hogy baj van, hogy azok a külső jegyek, amik eddig segítettek nőként definiálni magunkat, most megváltoztak. A kétségbeesés kiül az arcunkra, és igenis számít, mit mond az anyánk, a barátnőnk, a férjünk, a támogatóink.

A tagadás nem segít. Nem tehetünk úgy, mintha mi sem történt volna.

Nem biztos, hogy vissza fog nőni. Nem érezzük jobban magunkat attól, hogy „bezzeg máshol háború dúl”. Nem, a tetoválás nem olyan, mint az igazi. Meg kell tanulnunk – segítséggel – újra felépíteni magunkat, elengedni a régi, megszokott sémákat, és újradefiniálni a szépségünket. Mert nem veszett el, nem hullik ki a hajszálainkkal, csak éppen átalakul. Egy-egy mondat is segíti az épülését, és igen, idővel ugyanolyan önbizalmunk lehet, mint „előtte”. De addig azért hosszú út vezet.

Szükségünk van a barátaink, családunk, de főleg a pasink támogatására. Arra, hogy legalább ők ne ijedjenek meg. Kell egy jó ismerős, aki megmutatja, milyen lehetőségeink vannak a pótlásra, de nem visz bele „csak itt, csak most” akciókba, kétes szakemberek kezei közé.

Szükségünk van pozitív hozzáállású, humorral megáldott, de nem „hurráoptimista” emberekre. Valakire, aki józan marad, akkor is, ha mi már nem vagyunk azok, aki nem mellénk, hanem ránk néz, és azt mondja, történjen bármi, ez a zöld szempár a legszebb ezen a világon.

Segítenek a sorstársak is – csak találjuk meg őket – , akik ismerik a fellángoló önbizalom és a mély kétségbeesés hullámvasútját.

Szálanként a lelked

Nekem szkleroderma miatt kezdett el hullani először a szempillám, aztán minden más. Minden egyes elhulló, szőkés barna szállal mintha a lelkem egy darabját tépték volna ki. Akármit csináltam, csak kopaszodtam, mint a fák ősszel, míg az egyik pillasorom és szemöldököm teljesen el nem tűnt. Aztán a hajam jött, foltokban hiányzik, bár a szteroid talán segít megtartani azt, ami maradt. A gyönyörű, hosszú szőke hajam, amiért éveken át dicsértek, amit fő női erőmnek tartottam, félhosszú, trükkös frizurára vágva lapul, én meg kétségbeesetten fésülöm, hogy ne látsszon ki a fejbőröm. A szemöldökömet megrajzolgatom, de irtó hülyén néz ki. A szempilláimmal nem tudok mit csinálni. Vastag keretes szemüveget hordok, hogy eltakarjam a hiányokat, amennyire csak lehet.

És nem, bassza meg, nem lettem szebb.

Nincs szép fejformám, így a kopaszság sem állna jól, a szemem egy bágyadt teknőséhez hasonlít, és voldemortosodik. Ez az igazság. Nem lett belőlem menő modell, aki ennek ellenére, vagy épp ezért különleges, és nem tört elő belőlem valami ősi női erő, egy láthatatlan éteri istenség, aki átragyog a bőrömön, és belülről világítva még szebbé varázsol. Nem lettem bölcsebb, és igenis érdekel, hogy nézek ki, annak ellenére, hogy örülök annak, ami megmaradt. Belül ugyanaz maradtam, aki voltam, csak eltűnt a hajam, a szempillám és a szemöldököm. Sziasztok, Lili vagyok, bőrbeteg, és mindezek ellenére szeretnék szép lenni. (Köszönjük, Lili, leülhetsz.)

Ki segít?

Az első teendő minden hullás esetén az orvos. Hormonszintek, ellenőrzések, vérvételek, kivizsgálások, immunszerológia, endokrinológus, belgyógyász, onkológus, ezeket nem lehet, és nem is szabad megspórolni, mert az élet és az egészség a tét. Ám ezek az orvosok nincsenek felkészítve arra, hogy a pácienseik lelki problémáival foglalkozzanak. Nincs idejük az olyan kérdésekre, mint a „mikor nő vissza?”, és az „addig mégis mihez kezdjek?” Sokszor tényleg nem is lehet megmondani,  hogy egy- vagy két év múlva nem húzódik-e vissza a betegség.

Mi marad?

A sajnálat. Ezt látod az orvos, az ápolónő, a fodrász, vagy a kozmetikus szemében, akinél kétségbeesetten a tetoválások felől érdeklődsz.

Ha szerencséd van, akkor műszempillával, menő szemöldöktetoválással, és egy trükkös frizurával meg lehet oldani azt, hogy átlagosan nézz ki. Ha nincs szerencséd, akkor nem tetováltathatsz a betegséged miatt, nincs mihez műszempillát ragasztani, és jobban jársz, ha inkább letolatod a hajad, és parókák után nézel. Csak azt felejtik el előre elmondani, hogy mindezek baromi drágák. Miután kifizetted az orvosokat, a gyógyszereket, a pszichológust, a csodaszereket, vitaminokat, étrend-kiegészítőket, és már minden elvedet feladva a természetgyógyász is megreikizett, nem marad túl sok arra, hogy hetvenezerért szemöldököt csináltass, meg minimum tízezerért parókát (oké, évente egyet áll a TB, de az olcsóbbik fajtából, választék meg alig. Ja, és ne lakj vidéken, mert ott minden még rosszabb).

Bár akadnak kozmetikusok, akik a betegségben szenvedőknek ingyen, vagy féláron segítenek csinosabbá válni, az ilyen szakember ritka, mint a fehér holló. A parókaüzletek is pénzből élnek. Akkor kire számíthatunk? Örüljünk, hogy élünk? Oké. Örülünk. Tényleg. De nem lehetne, hogy néhányan segítenének abban, hogy újra jó nőnek érezhessük magunkat? Csak egy kicsit, amíg ez a rémálom elmúlik.

F. Polgár Lili

Kiemelt képünk illusztráció