Tinédzser koromtól kezdve arról álmodoztam, hogy egyszer elég pénzem lesz ahhoz, hogy a fenekemen lévő zsírt átültessék a mellembe (fene se gondolta, hogy aztán ezt meg is valósítják, mint eljárást), megműttetem a szemem, hogy ne legyek szemüveges, és hogy a legmodernebb eljárás segítségével örökre megszabadulok a szőrömtől. Viszlát, gyantáztatás, viszlát, napi kétszeri borotválás, no more fájdalom, nyűg, pénz, kínlódás, szégyenkezés, szőrtüszőgyulladás, otthagyott foltok, amik csak a strandon tűnnek fel, az egész problémakört úgy ahogy van, kivágom a fenébe.

Ehhez, mondjuk, tegyük hozzá, hogy bőven kaptam „pihékből” (haha) a lábamra, a karomra, a combomra is, olyannyira, hogy jó ideig nagyon egyszerű teszttel tudtam, melyik pasi illik hozzám: amelyiknek szőrösebb volt az alkarja az enyémnél, az szóba jöhetett. Nem is hinnéd, hányan nem mentek át a próbán!

Tehát szőrös voltam, ez nem kérdés. A hajam is szép dús volt. Ebben a két mondatban a múlt idővel van a legnagyobb bajom.

Hogy nekem senki sem mondta tinédzserként: „Zsófikám, lesz idő, nem is olyan hamar, amikor sírva követeled vissza a a sorstól az összes szőrszáladat, és azt sem bánnád, ha kétszer annyit kapnál vissza. A hajadat is gyászolhatod, úgyhogy addig ereszd bele a szélbe, amíg megteheted.” Senki sem mondta, hogy olyan autoimmun betegségem lesz, ami szó szerint megeszi a szőrömet (meg még néhány dolgot).

Olyan sok minden miatt aggódik az ember, hogy majd rákos lesz, és csövek lógnak ki belőle, elüti az autó, örökre egyedül marad, de azt senki sem tervezi, hogy a saját teste fordul egyszer csak ellene. Hogy annyira összezavarodom, hogy sejtszinten támadom magam, és dühösen megeszem a szőrtüszőimet, gyulladásba taszítom a bőrömet, elveszítem a fél szemöldököm és a hajam egy részét is. Illetve nem én, hanem a betegség, de ha igaz a lelki eredetéről szóló történet, akkor én eszem saját magam. Milyen „szép, kellemes gondolat”.

Nem nagyon van rá gyógymód, ahogy a legtöbb autoimmun ellen nincs.

Maradnak a gyantázásnál egyre csökkenő számú szőrszálak a papíron, amiket keserű mosollyal nézegethetek, a vastag keretes szemüveg, ami jótékonyan eltakarja szemöldökhiányom (mindig Ralph Fiennes Voldemortja jut róla eszembe, észrevettétek, hogy ha valakit gonosznak akarnak mutatni a filmekben, leborotválják a szemöldökét?), és a trükkös frizura – no meg a remény, hogy egyszer majd minden jóra fordul.

Szóval nők tízezrei, akik búsan azon agyaltok, mikor kell legközelebb kozmetikushoz menni, ti, akik nagyot sóhajtva tépitek, szaggatjátok, kenitek-vágjátok a szőrszálaitokat, inkább ünnepeljetek! Örüljetek neki, hogy nő, hogy van mit vágni, és nem kell hatalmas barna foltokat tűrnötök a bőrötökön. Simítsatok végig a szemöldökötökön, rázzátok meg a hajatokat, és legyetek hálásak a szőrtüszőiteknek! És vigyázzatok, mit kívántok tinédzser korotokban...

 Fenyvesi Zsófi

Képünk illusztráció! (Forrás: Getty Images)