–

Tudom, hogy ezzel a véleménnyel nem leszek népszerű, de szinte biztos vagyok benne, hogy minden szülő fejében ez van valahol ezekben a helyzetekben. Ez nem a többi gyerek ellen szól, de a produkciók a legtöbb esetben nem képviselnek annyi művészi vagy sportértéket, hogy bárkinek, aki nem elfogult az éppen szereplő gyerekkel, gyerekekkel, bármilyen élvezeti érzéket nyújtsanak.

Az évek alatt kifejlesztettem magamban egy kedves, érdeklődő arcot, amivel palástolom, hogy közben fejben írom a bevásárlólistát, gondolkozom a munkahelyi prezentációmon vagy egyszerűen csak felidézem valamelyik kedves emlékemet – amikor épp nem az én gyerekem van soron. Akkor persze feszülten figyelek, már a videózásról is leszoktam, mert szeretném elraktározni ezeket a csodás pillanatokat. Mert, és szerintem ezt minden szülő átérzi, 

amennyire unalmas (elnézést) az összes többi gyereket színpadon látni nem elfogult szemlélőként, annyira csodálatos és felemelő érzés az a 4 perc, amíg az én gyerekem mutatja meg, hogy mit tud. 

Szóval semmiképpen nem oda szeretném kifuttatni ezt az írást, hogy ne legyenek ilyen gálák, mert még akkor is megéri az egész, ha négypercnyi felemelő élményért végigülünk sokszor 1-2 órás eseményeket. Csak valahogy a timingon lehetne javítani, hogy ne minden év végére csoportosuljon, mert egyszerűen kiégünk benne. Vagy lehetne törekedni a több közös és kevesebb egyéni produkcióra, hogy ne az legyen: az első 15 percben még mindenkit nagyon lelkesen megtapsoló szülői közönség az utolsó fellépőnél már meglehetősen kókadtan és unottan veri össze a tenyerét. Miközben látom, hogy az utolsó kis előadó is minden bizonnyal beletette a szükséges energiát, sőt, a legtöbb esetben egy kicsit többet is.

Külön kedvencem, hogy ezek az események időnként, már csak az intézményen belüli időbeosztás miatt is, a munkaidő kellős közepén vannak. Nem azt mondom, hogy szívesen megyek minden este valami előadásra június első két-három hetében, de még mindig inkább akkor, mint olyan áron, hogy szabadságot kelljen kivennem, mert szeretném táncolni látni a gyerekem (meg másik huszonötöt). 

Életemben egyszer voltam egy tényleg jó gálán

Nem fogok természetesen intézménynevet mondani, de a művészeti iskola zenei műsorában 

szerepeltek egykori, már zenésszé vált diákok, az ő profi produkcióikat keverték a jelenlegi növendékek csetlő-botló, de annál lelkesebb előadásaival, és valahogy úgy álltunk fel a végén, hogy ez egyszerre volt jó élmény és aranyos műsor.

És tudom, hogy nem elvárható a pedagógusoktól, hogy még erre is energiát fordítsanak, de maga az egész meg volt rendezve, voltak normálisan megírt és elmondott átkötő szövegek, logikus felépítés, nem csak a névsor szerint kiállított gyerekek. Ez persze tudom, hogy rengeteg extra energia, munkahelyi eseményeket én magam is rendezek időnként, és látom, hogy ami nézői szemmel apró kis plusznak tűnik, az háttérmunkában mekkora erőfeszítést kíván. Azért tanácsot is adok: be kell vonni a nagyobb gyerekeket. Általában ezeken az előadásokon az alsósok szoktak tündökölni, idősebb felsősök, pláne középiskolások kevésbé rávehetők ilyesmire – de azt meg lehet próbálni, hogy a rendezői, sőt a videós székbe is beültetjük őket. És ha minden ilyen eseményről készülne egy szuper videó – akár a gyerekek által –, akkor nem éreznének kényszert a szülők, hogy a gyerekük helyett a telefonjuk kijelzőjét nézzék meredten, ami persze teljesen érthető, hiszen 

a nagyinak meg a dédinek, akik esetleg nem tudtak eljönni (akár azért, mert az iskola szólt, hogy nincs hely a nagycsaládnak), lehet, hogy az a 4 perc lesz a napjuk fénypontja, amikor megnézik. Szóval ez most nem egy szülőshamingelő írás, hogy a szemetek a telefonjukat bámulják a gyerekük helyett. 

És hát ami fel van véve, azt 5 év múlva is meg lehet nézni. Nekem van videóm 5 évvel ezelőtti fellépésről, elképesztően jó érzés néha visszanézni, és csodásan lehet követni a fejlődést is. 

Apa gyesen: nem tudod, valójában milyen, amíg nem tapasztalod

VIM – 2024. június 14. – WMN

A gyerekeknek sem feltétlenül jó

És akkor áttérnék a következő részre, ami még csúnya szavakat is tartalmazni fog. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de az én gyerekeim finoman szólva is kifaszultak mostanra. Ugyanis nem elég az iskolai év végi hajrá a jegyekkel, de még ilyen próba, olyan gyakorlás.

Az egyik lányom az utolsó témazáró dolgozatra spárganyújtás közben tanult, mert mindkettővel haladnia kellett. A legkisebb meg álomba sírta magát, hogy nem tudott a zongora-előadásra gyakorolni előző nap, mert estig tartott a táncbemutatója.

Szóval a gyerekeket is kímélné, ha nem az iskolaév végére koncentrálnánk mindent, esküszöm, nem sértődnék meg, ha egyszer áprilisban kellene valami ilyen eseményre mennem. És persze, értem, hogy nem mindenkinek vannak ilyen „buzgómócsing” gyerekei, akik öt helyre járnak, de azért elég sok mindenki van hasonló helyzetben, gondolom, hisz a szülők felével más hasonló happeningeken is összefutunk ebben a két hétben. És azt már csak nagyon zárójelben jegyzem meg, hogy a gyerekeim különórás tanárai általában csodás pedagógusok, akik sokszor nagy nehézségek közepette dolgoznak, és iszonyú hálás vagyok nekik. Olyannyira, hogy 

boldogan ajándékoznám meg őket az elmúlt évi munkájukért akár csak egy kis csokival vagy akár nagyobb dologgal. HA… nem lennének ennyien. Ennyi extra ajándékot, a tanárok már-már kötelezőnek tekintett köszöntése mellett (és félreértés ne essék, egyáltalán nem sajnálom tőlük), nem tudunk vállalni.

Így ahol nincs közös szervezés, ami, mondjuk, csak 1000-2000 forint per fő (sok gyerek, sok különóra esetén már ez is elég soknak érződik), ott mi nem tudunk külön virágot vagy csokit venni 3-4000 forintért. Nyilván lehetnénk olyan tudatosak, hogy év közben gyűjtögetünk erre (is), de bevallom őszintén, mindig meglepődöm ilyenkor júniusban, hogy mennyi gála, évzárás, akármi lesz hirtelen. Nekünk már csak három van hátra… ti hogy álltok?

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Stefan Cristian Cioata

WMN szerkesztőség