„Ne haragudj, de kint van a kisfiad dereka!” – szólított meg szemrehányó hangsúllyal az állatkert előtt kígyózó sorban a mögöttem álló hölgy. Vagy anyuka? Vele volt egy férfi és két gyerkőc, így ők bizonyára egy család voltak.

A hölgy rólunk is ezt gondolta: egy férfi, egy nő és két gyerek, tehát egy család. Nem tudhatta, hogy a hangsúly és a tekintet, amellyel egy pillanat alatt megsemmisített, kinek is szólt valójában. Nem sejthette, hogy a helyzet, amelybe épp bepillantást nyert, az első közös programunk volt a párom gyermekeivel, amelyet alapvetően is szorongó izgalom övezett. Legalábbis részemről. Zavaromban a köszönöm-ön kívül semmit nem tudtam kinyögni, azt is csak alig. Az érzést, ami ekkor rám tört, elég nehezen tudtam hasonlítani bármihez, talán még soha nem is éltem át. Zavartság, döbbenet, kétségbeesés, és a kérdés: mostantól ez lesz? Na, de nem haragudhattam rá, végül is logikus, hogy anyának gondolt. De kik is voltak akkor ott mellettem? És kik lesznek majd ők a későbbiekben számomra? Egyelőre érdeklődésen és egyfajta furcsa megfelelési kényszeren kívül nem éreztem mást.

Bármelyik ismerősöm gyerekeivel álltam volna ott, gondolkodás nélkül vágtam volna rá, hogy jaj, köszi, de nem az enyémek. Ám a párom gyerekeivel vajon milyen lesz a viszonyom? Nem az enyémek, de tényleg: nem az enyémek?

A kellemetlen mondat sajnos a gyerekekben is kisebb zavart okozott, bár elég gyorsan túlléptek rajta, mivel eltereltük a figyelmüket. Mindketten nagyon vártuk már a napot, amelyet gondosan előkészítettünk: eleinte csak hallottak rólam, kisebb meglepetéseket küldtem nekik, megjegyezték a nevemet, tudták, hogy az édesapjuk velem volt síelni. Később találkoztam velük társaságban, az általuk megszokott közegben, ahol még nem szenteltek nekem nagyobb figyelmet, de nem is zavartam őket. Néhány hónapos bevezetés után pedig úgy döntöttünk, itt az ideje továbblépni, kéne egy közös program valami általuk szeretett, de mégis semleges helyen, ahol mások is vannak. Így esett a választás az állatkertre. A mögöttem álló hölgy olyan gondolatokat nyitott meg bennem, amelyek ugyan előtte is kísértettek, de nem fogalmazódtak meg ilyen egyértelműen.

Nagyon nagy felelősséggel járó helyzetbe kerültem, mert beleszerettem valakibe, akiről tudtam, hogy két csemetéje is  van. Azzal is tisztában voltam, hogy a gyerekeket közösen neveli a volt feleségével. Tanácstalanságomban a neten kezdtem kutatni, hátha ott segítséget kapok.

Így akadtam a WMN oldalára is, melyben a témát ilyen-olyan perspektívából boncolgatták a cikkek. Egy ideje motoszkált bennem, hogy én is lejegyzem néhány sorban a nézőpontomat. Olvashattunk már elhagyottról, elhagyóról, nagy patchwork családban mindkét oldalról érkezett gyerekeket vegyesen nevelőkről, de úgy láttam, az én (a kapcsolatba saját gyerek nélkül belépő nő) szemszögem nem igazán kapott még hangot. Néha pedig úgy érzem, hogy teljesen hétköznapi, amiben vagyok. Nekem, illetve nekünk magától értetődő, ám a körülöttem lévők kérdései, aggályai elég gyakran rávilágítanak arra, hogy ez a helyzet még mindig nem olyan szokványos.

Tudom, nagyon az elején vagyok, de az már most is világos: ha valami nem fekete-fehér az életben, hát egy család felbomlása, majd egy (inkább kettő) újraépítése biztosan nem az.

Egy nagyon nehéz helyzetből kell kihozni a lehető legjobbat. Azt is biztosan látom már, hogy minden család, minden elválás és újrakezdés más és más, ahogy minden gyerek is. Azt szoktam mondani a páromnak: általános iskola után egyetemre küldött. Nem arról van szó, hogy nem vagyok rá képes, csupán nem álltam még rá készen, hiányzik a felkészítő, bizonyos „osztályokat” átugrottam. És most a gyorstalpalón végzem el a tömbösített kurzusokat.

Természetesen nem itt ért véget a nap. Kellemesen andalogtunk, beszélgettünk, majd a kürtős kalácsos előtti végeláthatatlan sort megpillantva felajánlottam (akárcsak másik húsz „anyuka”), hogy beállok és kivárom, ők pedig nyugodtan menjenek tovább. Szóba is elegyedtem az előttem állóval (vagyis inkább ő velem). Megállás nélkül a gyerekekről, nevelésről, hisztikről, gondokról, bajokról kellett vele beszélgetni. (A kérdés újra felvillant: Mostantól ez lesz?) Hol az ő lányai jöttek oda érdeklődni, hozzájuthatnak-e már a csemegéhez, hol a „mieink.” Meg is kérdezte, hány évesek az „enyémek?” Néhány másodperc szünet után mosolyogva árultam el a korukat, és azt is elárultam – az ő legnagyobb megdöbbenésére –, hogy egyébként nem az enyémek. Ettől zavarba jött. Hozzátettem, hogy mondhatnám: ők az én gyerekeim, így sokkal egyszerűbb lett volna a kommunikáció, de mivel nem így van, nem mondtam. Ezen már ő is elmosolyodott, és csak ennyit szólt: mondhattad volna.

Úgy éreztem, éppen átcsúsztam az első zárthelyin. Azóta már a sokadik kurzuson is túl vagyok, és csak remélhetem, hogy előbb-utóbb felsőbb évfolyamra fogok lépni, de már tudom ezért a képzésért soha nem kapom meg a diplomát. Bíznom kell magamban, magunkban, és abban, hogy nemsokára megtudom, kik is lesznek ők nekem, a „nem enyémek." És talán még fontosabb a jövőre nézve, a sok-sok eljövendő kurzus témája: kivé válhatok én a számunkra?

Tekla

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/KPG-Payless