–

Kezdő gyógyszerészként dolgoztam az egyik budapesti patikában, ahol olyan intenzív volt a forgalom, mint egy benzinkúton, hétvégén. Egyszerre négy ablaknál szolgáltuk ki a gyakran türelmetlen, kígyózó sorokba verbuválódott tömegeket. A betegek nem ritkán 20-25 recepttel a kezükben érkeztek.

„Érvényes-e a recept? Alá van írva? Van rajta pecsét?”

Ha minden stimmelt, akkor meg kellett keresni a megfelelő gyógyszert, kiszerelést, adagot... Mindezt végiglambadázva a pult mögötti, maximum egy méter széles közlekedőn, ahol természetesen a másik három kolléga hasonlóképpen heroikusan küzdött, mint én. Ha megvolt minden, akkor a fizetés sem járt kevesebb bonyodalommal.

„Kártyával fizet? De milyen kártyával? Bank vagy egészségpénztári? Számlát is kér? Milyen névre? Gyűjti a hűségpontokat? Öt pont után jár egy ízületi bántalmak ellen javallott, 15 ml-es termékminta, ami valljuk be, jól jöhet a legközelebbi félórás sorban állás előtt.”

A hibázás lehetősége tehát nagyon is reálisnak tűnt.

Az egyik hasonlóan hektikus munkanapomon a műszak végéhez közeledve egy angolul beszélő hölgy adta át a receptjét, amelyen hormoninjekciók voltak felírva. Amint megnéztem az orvos adatait, tudtam, hogy a szimpatikus, jól szituált, harmincas évei közepén járó asszony mesterséges megtermékenyítésben vesz részt. Pár szót beszélgettünk, kiderült, hogy csak emiatt jött a férjével Budapestre, és már mennek is a reptérre. Ráadásul pont abban az angliai városban lakik, ahol én az egyetem első évét követően 11 hónapot dolgoztam. (Akkor csatlakozott Magyarország az EU-hoz, nekem pedig erősen kalandvágyam volt.)

„Milyen fura véletlen egybeesés!” – gondoltam.

Összekészítettem a gyógyszereket, elmondtam a tárolással kapcsolatos tudnivalókat, majd fizetett. Jó utat és sok szerencsét kívántam. „Remélem, összejön nekik, ha már ennyit utaztak érte!” – futott át az agyamon, amint a hölgy mögött becsapódott az ajtó. Nagyjából fél óra múlva kissé mérséklődött a forgalom a gyógyszertárban, így elkezdtem átnézni a kiadott receptjeimet, és észrevettem a hibát. Húsz helyett csupán kettő injekciót kapott az angol nő!

„Hiszen az nem elég! Így nem fog teherbe esni! Elcsesztem a terápiát, amiért Budapestre utazott... és egy kisebb vagyont fizetett érte!”

Teljesen kétségbeestem... Azonnal válságtervet eszeltem ki, hiszen tudtam a páciens nevét, és azt is, hogy Londonba utazik. Mondjuk, a főnöknőm cseppet sem tűnt nyugodtnak a tervemet illetően, és afelől sem volt meggyőződve, hogy a ki nem fizetett extra dobozokért hogyan kapja meg a pénzt.

„Semmi gond, majd levonom a fizetésedből azt a harmincezret” – engedett utamra.

Negyven perc alatt odaértem a hiányzó injekciókkal Ferihegyre, a fejem lüktetett, a pulzusom az egekben járt. Nem tudtam, hogy a jó pár londoni járat közül melyikkel megy az utas, de elszántan hittem, hogy megtalálom. „Hiszen küldetésem van! Egy élet lehetősége van a kezemben!” Az információs pultnál felvilágosítottak, hogy egyetlen utaslista sem nyilvános, ezért menjek szépen haza, nem lehet megoldani ezt a problémát. „Beszélni akarok a főnökével most azonnal! Érti? Gyógyszerész vagyok, és életmentő gyógyszereket hoztam az egyik utasnak!” Pár perc alatt megjelent a biztonsági főnök két darab kétméteres biztonsági őr kíséretében. Elegendő mennyiségű tudományos magyarázkodást követően megkaptam az információt. Mire a megfelelő terminálhoz és pulthoz értem, lezárult a becsekkolás lehetősége. Könyörögtem, hogy engedjenek be.

De ez nem a Love actually volt, és én sem egy hatéves, összehajtható kisfiú, aki csak úgy észrevétlenül átjutott volna a biztonsági ellenőrzésen. „Hát nem értik, hogy az élete múlik rajta?! Ott hagyta a patikában ezt a csomagot! Juttassák fel a gépre, kérem!”

Tébolydott állapotom és szuggesztív fellépésem végül elérte célját. Felhívták a pilótát, aki engedélyt adott a légiutas-kísérőnek, hogy – habár már befejeződött a beszállítás –  kijöjjön a csomagért és bevigye az utasnak. Végtagjaim elernyedtek, elmondhatatlan boldogság lett úrrá rajtam. Aztán elképzeltem, mit érezhetett az angol hölgy, aki a repülőgépen a biztonsági övével az üléshez szíjazva, felszállásra készen egyszer csak kapott egy kis fehér, gyógyszertári logóval ellátott szatyrot.

Később kiderítettem az orvoson keresztül az e-mail címét, és megmagyaráztam neki a történteket. Hihetetlenül hálás volt, és az utólag megkapott dobozokért járó pénzt is elutalta a főnökömnek. Nem tudom, hogy végül sikerült-e a baba projekt, de szentül hittem abban, hogy ezt kellett tennem.

Az a helyzet, hogy én csesztem el ezt a helyzetet, ezért nekem kellett helyrehozni... Hogy mindez gyógyszerészi gondoskodás lett volna? Nem hiszem. Együttérzés inkább. Mi nők annyi mindent megteszünk a mai világban azért, hogy teherbe essünk. A környezetemben lévő harmincas barátnőim közül sokan járnak hormonkezelésre – egyesek már több körön túl vannak – és remélik, hogy a „tudomány leszállítja” a kisbabájukat. Együtt érzek velük, és velük remélek. Segítsük egymást! Ne adjátok fel, lányok!

Eszter

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Dragon Images