Képzelt apám van, nemcsak az én fantáziámban, hanem törvényesen is a magyar jogrend szerint. Ma is létező fogalom, ahogy a 80-as évek végén is ajánlott volt, amikor én születtem. Családom elbeszélései alapján, mivel nem házasságban fogantam és nem volt férfi, aki vállalta volna a felelősséget értem, így képzelt apát határoztak meg nekem. Mert milyen már, hogy egy gyereknek nincsen apja, igaz? A nevét nagypapám vezetéknevéből és anyám szülését levezénylő orvos keresztnevéből kapta. A kamuapát a születési helye árulja el, ami egy nemlétező város. 

Hogy ez végül miért nem került az anyakönyvi kivonatomba, azt még kutatom.

Mindenesetre ennél közelebb csak akkor kerültem az apámhoz, mikor 31. szülinapomra kaptam a családomtól egy több ezer évre visszatekintő származáskutatást, amit egy DNS-vizsgálaton keresztül végeztek el. 

De ne szaladjunk ennyire előre.

Édesanyám fiatalon szült engem. Fogalmazzunk úgy, hogy szabados életvitele miatt ő maga sem volt teljesen biztos abban, hogy kitől fogantam. Volt egy erős tippje, ami azóta beigazolódni látszik. 

 

Gyerekkoromban nagymamámmal éltem Szabolcs megyében, többnyire brazil szappanopera volt a mindennapi magaskultúra nálunk, így azt hittem, hogy nagy fordulatokkal fog egyszer csak betoppanni az életembe az apám (az pedig nagy félelmem volt, nehogy összejöjjek egy fiúval, akiről kiderül, valójában a féltestvérem, #szappanoperatraumák). Szóval reménykedtem, hogy egyszer csak megjelenik Ő egy kedves mosollyal, kaftánban, vagy előre elküldi a titkárját egy különleges üzenet kíséretében, amelyben leírja, hogy engem keres, amióta csak tud a létezésemről. Merthogy az egyik lényeget nem is mondtam: feltehetőleg a Közel-keletről származhat ez az ismeretlen idegen, s gyerekkoromban feltételeztem, hogy akkor csakis sejk lehet. 

Kicsiként elefánt volt a kedvenc állatom, balról jobbra lapoztam a könyveket, a kánikulában éreztem jól magam, a retinát kiégető napfény mai napig lételemem, és a kedvenc hercegkisasszonyom Jázmin volt az Aladdinból. Én ezeket már akkor hitelesen alátámasztó tényeknek véltem, miszerint valóban arab gyökereim vannak.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Sajnos nem volt szerencsém jó apamintákhoz, ellenben ismertem: bántalmazót, alkoholistát, kizsigerelőt, uralkodót, közönyöset.

Tényleg nem túlzok, ennél jobb nem volt, ezért kreáltam magamnak egyet, egy szelíd, nyugodt, óvó-féltő apaképet.

Képzelt apám viszont nem jelent meg kedves, gondoskodó formában, mint ahogy azt vártam, ellenben még így is sikerült néha kellemetlen helyzetekbe sodornia, hogy nem létezik. 

Már gyerekként sok bántás ért amiatt, hogy nem tudtam, ki az apám, de szerencsére ezt a gonoszkodó korszakot nem kellett sokáig viselnem, kinőttünk belőle. Viszont bennem örökre megmaradtak a gúnyolódások nyomai, ezért kényszeresen figyeltem arra, hogy legyen egy mesém arról, ki volt az apám és mi történt vele. Emlékszem, a gimis koliba való beköltözés előtt a barátnőm átjött, és együtt próbáltuk kitalálni, mi legyen a hiteles történet. Nem sikerült túl jól a felkészülés, ugyanis mindig annyira zavarba jöttem a szüleimet érintő kérdésektől, hogy a történeteim egyre jobban sántítottak, minél többször adtam elő. Nem volt elég arról kamuzni, hogy mi van az apámmal, de még magyarázkodnom kellett amiatt is, hogy miért élek a nagymamámmal.

Aztán jelentkeztem egyetemre. Ez sok mindent megváltoztatott. Az egyetemi kollégiumba való jelentkezés traumája után megfogadtam, hogy soha többet nem hazudok és vállalom a történetem, végre elfogadtam, hogy ez nem engem minősít. 

A kollégiumba való jelentkezés során ugyanis az online kitöltendő formanyomtatványban az apa adatai kötelező rész volt, nem lehetett enélkül továbblépni. Mivel nem volt olyan opció, hogy nem létező személy, ezért beírtam, hogy meghalt. De aztán kérték a hallotti anyakönyvi kivonatot. Kezdhettem telefonálni, és legalább öt embernek elmesélni, miért hazudtam, mire kapcsoltak az illetékeshez. Végül nem vettek fel a kollégiumba. Az akkor érzett szégyenérzet hiábavalónak bizonyult.

Sok-sok terápiás ülés, kineziológia, családállítás kellett ahhoz, hogy felismerjem, attól még hogy nem ismerem őt, lehetek neki hálás az életemért, és azokért a jó dolgokért, amiket feltehetőleg tőle örököltem.

Ma már büszkeséggel tölt el, ha a bennem lévő egzotikumra gondolok, különlegesnek érzem magam a történetem által. Dolgozom a szégyen ellen, és igyekszem emelt fővel válaszolni, ha korábban kényes kérdésnek számító kíváncsisággal állok szembe.  

 

Anyaként nagyon fontossá váltak a gyökereim, szeretném tudni, honnan származom, érdekelne az őseim története, mivel van feladatom, milyen tudatalatti, örökölt mintázatok ténykednek az életem függönye mögött (nem mintha nem volna elég a meglévő), hogy aztán majd az én kisfiamnak ne kelljen azon gondolkodnia, milyen hazugságokkal töltse ki a hiányzó, akár negatívan megpecsételő részeket.

Lehet, hogy apám személye örökre rejtély marad, de ahhoz a kultúrához, ahová tartozhatott, szeretnék közel kerülni, engedni, hogy a zsigereimbe ágyazódjon mindaz, ami valójában a részem, de eddig csak furcsa egybeesésnek hatott.

Gyermeki énem még mindig bennem van és bizakodik, hogy rátalálok az apai családomra, épp ezért bő egy hónapja csináltattam egy új DNS-tesztet, amelynek segítségével rokonokra is rá lehet találni. Egy nap talán felkeres legalább egy féltestvérem.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Peter Cade

WMN szerkesztőség