–

Amikor valaki életében először megkap egy vezetői vagy menedzseri pozíciót, akkor még fingja nincs róla, hogy mi is vár rá valójában. Tök jól hangzik a fizetés – általában –, meg egzisztencia szempontjából sem utolsó. Én személy szerint valahogy így éltem meg ezt: méterekkel a föld felett repkedtem örömömben. Elmondhattam magamról, hogy egy bizonyos szintig jelentős döntési jogköröm van, és mekkora király vagyok. Hatalmam van mások felett, irányítok egy vagy több csoportot, rajtam áll vagy bukik egy-egy projekt, azaz: elértem valamit az életben. Aztán amikor már kellően lelkessé váltam, és belecsaptam a munkába, akkor jöttem rá, hogy hát azért ez ennél kicsit összetettebb. Az ember ugyanis belefut pár olyan megoldandó helyzetbe, amit nagyon nem akaródzik megoldania, mert például marha ciki. Persze vannak más nehézségek is, de itt és most egy kellemetlen témát hoztam.

2015-től kezdve hat éven át volt szerencsém megméretni magam mint csoportvezető, és már rögtön az első évben az arcomba toltak egy-két olyan kérést és igényt, amibe már csak attól belepirultam, hogy végighallgattam a kollégát, nemhogy még meg is oldjam.

Én? Miért pont én? Hát ki vagyok én? Ja, hogy igen, én vagyok itt a Jani, és említettek valami olyat, hogy felelősség, meg persze magamtól is sejtettem, de nem tudtam, hogy igaziból ez ilyen lesz.

Történt ugyanis, hogy egyre többen kopogtattak az irodám ajtaján, hogy panaszt tegyenek az egyik munkatársunk higiéniájára. Nem tudom szebben mondani: büdös volt szegény. Először azt hittem, hogy ez csak egyszeri eset, igyekeztem is megnyugtatni a panaszkodót: biztosan csak véletlen, vagy kivételesen olyan anyagú ruha van rajta, ami kissé szagosabb, ha megizzad, netán elfelejtett dezodort használni. El is engedtük a témát nagy megnyugvásomra, de aztán újra kopogtattak. Ezúttal valaki más, de ugyanazért. Itt is még dolgoztam rajta, hogy elengedjük a dolgot, már csak azért is, mert elég abszurdnak tűnt erről beszélni az érintettel, főleg úgy, hogy nőről van szó. Azonban akármilyen kitartóan álltam a sarat, további reklamációkat kaptam, így nem volt mit tenni, jeleznem kellett neki. 

„Csak a szeretet számít, mindig ez volt a vezérelv. Vagy van, amikor a szeretet sem elég?” – Gondolatok egy családi tragédia kapcsán

VIM – 2022. október 9. – WMN

Napokig készültem rá, mit fogok neki mondani, hogy fogalmazom meg. Olyan rettentő kellemetlennek éreztem társalogni valakivel a testszagáról meg a személyes higiéniájáról, hogy azt elmondani nem tudom. Végül erőt vettem magamon, és egyik nap írtam neki a belső cseten, hogy az aktuális hívása után fáradjon be az irodámba. Végzett, és már jött is. Szegény egészen kicsire összehúzta magát, hiszen nem tudta, miről lesz szó, láttam rajta, hogy fél, talán valami rosszat csinált, amiért most fejmosásban lesz része.

Megkértem, hogy foglaljon helyet, majd balga módon becsuktam az iroda ajtaját, és érdeklődtem a hogyléte felől. Egy kis csevegéssel gondoltam nyitni, hogy kissé oldódjon, és tudjunk érdemben beszélni. Elmondta, hogy szuper napja van, jó hívásai vannak, csak most lett ideges, mert nem tudja, hogy miért hívtam be beszélgetni. Reflektáltam a jó napjára, igyekeztem még mindig kikerülni, hogy kimondjam a kimondhatatlant… Végül nagy levegőt vettem, és jó alaposan körülírva belekezdtem.
– Tudod, Julcsa, a többiek panaszkodtak arra, hogy mostanában kissé megterhelőbb a közeledben dolgozniuk, mert nem a legkellemesebb illatot érzik melletted. Mit gondolsz, hogy mi lehet ennek az oka?

Bumm! Kimondtam. És már láttam is, ahogy gyűlik a könny a lány szemében, megállíthatatlanul elkezd folyni, láttam, hogy a természetes árnyalatból pirosra vált az arcszíne, és megsemmisült attól, amit hallott.

– Én… én… nem is tudom mitől lehet ez. Mire gondolsz? Azt akarod ezzel mondani, hogy büdös vagyok? Rendszeresen tusolok, mindenféle dezodort használok, még a parfümömet is most cseréltem le. Ez most őszintén meglepett, mert nekem tényleg fontos, hogy ápolt legyek. 

„Még a tízet se töltöttem be, de már folyamatosan kaptam a kérdéseket, hogy fogok magamnak férjet találni?” – Egy magas nő vallomása

VIM – 2022. szeptember 26. – WMN

Próbáltam megoldásokat keresni a bajára, hogy például lehet megérne egy próbát, ha másfajta mosószert vagy öblítőt használna, esetleg márkát váltana. Nagy nehezen visszahoztam életképes állapotba szegényt, és csak utána engedtem vissza dolgozni. 

Azóta is sokszor eszembe jut az eset. A testszag bizony igen kényes kérdés, és senki nem merte vállalni annak a terhét, hogy jelezze neki, rám terelték a feladatot, én pedig vállaltam. Persze, azt is mondhattam volna, hogy oldjátok meg, azonban mégis jobbnak tűnt, ha én jelzem neki a dolgot. Na de hogy lenne ez normális? Kinek kellene szólnia, jeleznie az érintettnek? Miért van az, hogy inkább a főnököt kérjük meg ahelyett, hogy mi magunk szólnánk a kollégának, ismerősnek, szomszédnak, akárkinek, hogy: „Barátom, nem épp kellemes a testszagod, szerinted, hogy lehetne ezen javítani?” Nem akarják vagy nem tudják kezelni az emberek a témát? Esetleg mindkettő? Kié a felelősség? Hogy lehet ezt szépen megmondani? Lehet egyáltalán, vagy inkább ki kell mondani egy az egyben? Megannyi kérdés, amire nem tudom a választ. Ti mit gondoltok?

Ágota

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / simonkr

WMN szerkesztőség