Az utolsó pálinkafőzés apámmal
A házi pálinkafőzés olvasónk családjában messze túlmutatott önmagán. Rendkívül fontos hagyomány volt apa és lánya életében, lehetőség arra, hogy olyan dolgokat mondjanak el egymásnak, amiket máskor, máshogy nem tudtak. Majoros Erika írása.
–
Pálinkát főzök apámmal. Nem először, de mindig attól tartok, talán utoljára. Mióta anyám meghalt, valahogy olyan elveszett lett az öreg. Naphosszat csak ül csendben a vén cseresznyefa alatt, néha megcirógatja Bundás deres hátát, aki a lába tövében kuporog, tapodtat sem mozdulva mellőle. Bizony, ő is öreg már. Rengeteg dolgom lett volna a hétvégén, elmaradt házimunkák sora várt, de tudom, hogy
egész nyáron rendületlenül szedte a potyogó szilvákat az ősi birtokon, mert hát az apja is szedte, meg a nagyapja is, és valószínűleg az ükapja is, hisz szerinte rendes magyar porta nincs is meg pálinka nélkül.
„Édes fiam, kolbász, szalonna és jó pálinka mindig legyen a kamrádba és akkor baj nem lészen sosem! Ez teljesen független attól, hogy iszik-e valaki, vagy sem” – kaptam meg a fejmosást, mikor felvetettem neki, hogy nem kell már az ő korában ezzel vesződnie, és különben sem iszik már úgy, ahogy régebben. Valamikor régen, igen, még az árvák könnyét is! Az öreg kocsmárosné a szomszéd faluból tudna mesélni Jancsi úrfiról meg azokról a régi szép időkről. De az már a múlt. Most pirulák vannak a kis gyógyszeradagolóban, szívre, vesére, vérnyomásra, cuko
Úgyhogy pálinkát főzök apámmal.
Este hat körül értem haza. Hosszú volt az út, és a napsütéses október végi délután bágyadt, ködös estébe borult, mire befordultam a rázós dűlőútra, ami a birtokra vezet.
– Épp időben, édes fiam, szépen ránk sötétedett – fogadott köszönés helyett elém csoszogva a poros verandán – egy óra múlva kezdhetjük is.
Megszoktam már, hogy „fiamnak” hív. Minden családban vannak dolgok, amik apáról fiúra szállnak. Neki azonban nem adatott fiú utód, ezért valamikor a kisebbik húgom születésekor úgy döntött az elsőszülött lép a helyébe.
Sosem kezelt fiúként, mármint, sosem kellett vele autót szerelni vagy fát fűrészelni, de az általa fontosnak tartott, továbbörökítendő élettapasztalatot mindig velem osztotta meg. Mint például a disznótoros házi kolbász receptjét, vagy a pálinkafőzést. Vagy a családi legendáriumban feljegyzett híres lottónyereménye hollétét.
Emlékszem az első infarktusa után – úgy 16 éves lehettem akkoriban – egy borús nyári estén együtt néztük a vihart a verandán. Imádtuk nézni az esőt. Anyám és a húgaim elbújtak a biztonságot adó szobák rejtekében, míg mi apámmal szótlanul bámultuk a villámlást. Két mennydörgés között egyszer csak megszólalt: „Fiam, ha velem bármi történne, a lottónyereményt a padláson, a tisztaszoba kéményében, a 12. téglasor mögött találod. Vigyázzatok anyátokra és egymásra!” Soha nem került szóba többé.
– Szia, Apa! Ugye, nem mondod komolyan, hogy most akarsz főzni!?
– Hát na, mikor máskor? – vágott vissza ellentmondást nem tűrő hangon.
Majd végighallgattam a szokásos lemezt, mikor még a nagyapjával vitte a cefrét a lovaskocsin a szeszfőzdébe, és ott aludt a kemencesutban, várva, hogy lefőjön a nemes lé.
Aztán az apjával a kommunista érában már csak éjszaka, stikában lehetett pálinkát főzni, mert a szomszédok bizony feljelentették a tilosban járókat.
És hiába az új rendelet, vele bizony senki nem fogja elhitetni, hogy ma már csak úgy szabadon lehet főzni a „kisüstit". Ezért hát mi továbbra is éjjel, titokban főzünk, mert szerinte így nem tűnik fel a füst meg a szag.
Míg ketten vállvetve cipeljük az ősi rézüstöt, büszkén mutatja a diófa árnyékában megbújó mély gödröt, ahová majd a visszamaradt gyümölcsöt kell elásni. Mire a szilvát felöntjük, már tudom az egész sztorit, hogy két napig ásta azt a fránya gödröt, kicsit talán meg is hűlt, úgy kimelegedett, és akkorát tüsszentett, hogy kirepült a műfogsora, amit a folyton mellette sertepertélő Bundás egyből felkapott és elszaladt vele, bizonyára finom velőscsontnak vélte. Majdnem negyedórát kergetőzött a kutyával a szőlőben hasztalan, hogy visszaszerezze, majd amikor fáradtan lerogyott a lócára, a kutya mellé somfordált, és hanyag eleganciával kipottyantotta a számára haszontalan holmit a fogai közül, és békésen elszunyókált a lába tövében. Ezen nevettünk egy sort, még a deres hátú is vakkantott egyet, mintha értette volna, hogy róla van szó.
– Lassabban azzal a tűzzel, fiam! Nem kell úgy sietni! Adj neki időt! Ez akác ám! – szólt rám, amikor látta, milyen bőszen pakolom a katlant. – Emlékszel, mikor Jenő sógor majdnem felrobbantotta a rézüstöt, olyan istentelen lángot rakott alatta? – majd megbontott egy üveggel a tavalyi főzetből, csak ellenőrzésképpen, mihez is kell igazodjunk a mai munkánkkal.
– Jó kis pálinka ez, fiam! Ilyet nem kapsz boltban sehol!
Emlékszem, persze hogy emlékszem az összes történetre, amit a következő pár órában újra és újra elmesélt, miközben kóstolgatta azt a régi szilvát. Talán a főzés körüli lázas izgalom, vagy a nagy meleg az öreg csűrben, no meg az a pár legurított kupica megtette a hatását; elaludt az asztalnál. Felébresztettem, bekísértem a szobába, lefektettem az ágyba. Kifelé menet mintha hallottam volna még valami instrukciót mit is-hogy is, hogy el ne felejtsem, de a motyogása mély horkolásba torkollott mire az ajtóhoz értem.
Visszamentem, befejeztem a főzést, eltakarítottam, s mire elástam a gyümölcs maradványait, már derengeni kezdett az ég alja. Kimerülten rogytam az ágyba, nem kellett ringatni azon az éjjelen.
Pár óra alvást engedtem magamnak, délutánra vissza kellett érnem a városba, és még háromórás autóút állt előttem. Amikor karikás szemekkel a kávémat szopogatva kicsoszogtam a télikertbe, apám már a lefőzött pálinka előtt ült, és erősen koncentrált.
– Na, csakhogy előkerültél! A pálinka fokolása az egész főzés lelke! Hiába a rengeteg munka, ha a végén megölöd az italt! A jó szilvapálinka 44 fokos! Nem 43, nem 45! Pontosan 44! – magyarázta. – Így ni, kész is van. Na, kóstold meg!
– Apukám! Tudod, hogy ma még vezetek.
– Már mész is, fiam? Akkor csomagolok nektek. Vigyél egy kis kolbászt is, meg szalonnát a kamrából – szólt utánam.
Egy órával később már az autópályán robogtam hazafelé, és némi lelkiismeret-furdalással gondoltam vissza apám búcsúszavaira: „Jó kis pálinka ez, fiam! Ilyet nem kapsz ám akárhol! Mikor jössz legközelebb?” A maga nyelvén ez azt jelentette: „Köszönöm és hiányzol.”
Két hónap múlva apám ágynak esett, kórházba került, és rá egy hétre meghalt.
Bundást is eltemettük azon a tavaszon a vén cseresznyefa alatt, ahol annyira szeretett lustálkodni, még mielőtt a birtokot eladtuk. Sosem néztem meg, mi van a padláson, a tisztaszoba kéményében, a 12. téglasor mögött, de a rézüstöt elhoztam, és levittem a pincébe. Ki tudja, lehet, hogy egyszer még szükség lesz egy jó kis pálinkára.
Majoros Erika