Egyik őrült napunkon, amikor is ketten próbáltunk 22 gyereket lekötni (mondanom sem kell, hogy lehetett volna még plusz kettő kezünk), egyszer csak átkerült a csoportunkba egy régi új növendék. Magaviselete miatt döntött a vezetőség úgy, hogy szét kell szedni az ott kialakult bandát, és Ádám pakolhatott is át hozzánk, elvégre már csak nyolc hónap és nagykorú lesz, mondták.

Ádám magas, szikár gyerek. Alapvetően tisztelettudó volt a felnőttekkel, a kortársaival azonban gyakran keveredett összetűzésbe. Ahogy segédkeztem a holmijai átpakolásában, megcsörrent a telefonom. Rossz hír: a nagyfiú nemcsak magát hozta a csoportba, hanem egy megoldandó feladatot is. Nem szeretne utógondozást kérni, azonban nem tisztázott, hogy hol fog élni nagykorúsága elérése után.

Ádám a jövőképének e részéről az egyik nap meggyőződéssel állította, hogy a bátyjához megy, egy nap elteltével a nagybátyját mondta, aztán egy másik nap azt, hogy saját háza lesz az apja segítségével egy vidéki kis faluban. Gyámja, és persze mi is tehetetlenek voltunk.

Tudtam, hogy meggyőzni nem fogom tudni, hiszen ő a saját valóságában él – ahogyan én is.

Egész egyszerűen nem lehet ilyesmikben befolyásolni olyasvalakit, aki teljesen más élethelyzetben van, más utakon jár.

A nevelőotthon, legyen akármilyen is, a legtöbbször mégiscsak egy burok a gyerekek számára, ahonnan nem igazán van kilátásuk az életre és a benne felmerülő akadályokra. Mégis azt éreztem, legalább B tervként el kellene fogadtatni Ádámmal az utógondozást. Egy állami gondozott gyerek a 18. életévének betöltése után ugyanis utógondozói ellátást igényelhet. Persze ahhoz, hogy benne is maradhasson akár 24 éves koráig, tanulnia vagy dolgoznia kell. Végül is evidens, hiszen nem várhatjuk el, hogy a mai világban valaki, amint nagykorú lesz, önálló egzisztenciával bírjon, és ugorjon is a nagyvilágba – pláne ezen a területen, ilyen instabil háttérrel. Azok, akik családban nevelkednek, gyakran 18 éves koruk után is, akár sok évre a szüleikkel maradnak. De azok, akik olyanok, mint Ádám, akiknek nincs biztos hátterű családjuk, nos, nekik többet kell (fel)mutatniuk. Tőlük többet várnak el, mint a családban nevelkedett fiatal felnőttektől.

Ám ha ő úgy dönt, hogy nem szeretne a rendszerben maradni, akkor vajmi keveset tehetünk.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Sajnos sokszor tapasztalni, hogy a nagykorúság előtt álló gyerekek rokonai, családtagjai hirtelen megjelennek, és a gyors pénz reményében magukhoz édesgetik őket.

Bár a mai törvények szerint már pénzt nem kapnak a kezükbe (kivéve az árvaellátást), mégis előkerül ez a szándék is ilyenkor.

Teltek a hetek, hónapok, közeledett Ádám születésnapja is. Nagyon sokszor beszélgettem vele ez idő alatt, vagyis inkább hallgattam, ugyanis nagyon szeretett beszélni – ha volt hallgatósága. Sajnos azonban tántoríthatatlan maradt abban a kérdésben, hogy maradjon-e, vagy sem.

Aztán eljött a nagy nap: ki kellett költöznie az otthonból. Zsákokba pakolta a ruháit, nagy fekete szemeteszsákokba, és a szoba sarkába állította őket. Kérte, hogy a cuccai hadd maradhassanak még egy napot, kocsival érte jönnek. Aztán nem jöttek. Hírünk sem volt Ádámról. Eltelt két hét, és az otthonban az a hír járta, hogy a közelben lévő parkban alszik egy padon. Másnap el akartam menni megnézni, de már reggel híre ment: Ádám az egész alkarját szétvágta borotvapengével, a mentők vitték el a kórházba. Kis kutatás után megtudtuk, hova szállították. Úgy döntöttem, meglátogatom.

A Szent János Kórház pszichiátriai osztályára került; ahogy beléptem a kórterembe, megpillantottam őt. Feküdt maga elé bámulva, karján vastag kötés és infúzió. Amikor meglátott, gyorsan felült, és elmosolyodott.

De hiába mosolygott, a szemébe nézve fájó szomorúságot láttam, mintha azt üzente volna a tekintete: bárcsak mégis hallgatott volna ránk.

De lehet, csak az én érzéseim tükröződtek vissza belőle.

Leültem mellé, és csak hallgattam. Hallgattam, ahogy mesél a kudarcáról, hogy nem is mehetett haza, mesél a kint töltött hideg éjszakáiról, arról, milyen jó is volt, amikor rúgtuk a bőrt a tornateremben, a közös programokról, hogy milyen klassz volt a farsangi ünnepség, ahol én viccesen néztem ki lovagi jelmezben. És mesél a végső elkeseredettségében tett cselekedetéről. 

Mutatta, milyen vastagon vágta át a penge többször a karját, és hogy igazából nem is fájt neki annyira, mert jobban fájt neki ott belül – mutatott mellkasára. Aztán a látogatás végén a kórterem ajtajából még visszanéztem rá. Integetettünk egymásnak.

Ekkor láttam utoljára. Ahogy kiengedték, nem hallottunk felőle. Azzal a reménnyel írom e sorokat, hogy minden rendben van vele, és egyenesbe jött.

Nem tudom, talán, ha több időm lett volna vele, nem nyolc hónap, és minőségibben kapcsolódhattam volna hozzá, talán máshogy alakul ez az egész. Vagy mégsem.

Azt mondják szakmai berkekben, hogy hiába is akarsz, nem tudsz mindenkin segíteni. Ez tiszta sor. De ilyenkor mégis bánt. 

Kovács Krisztián

Ha öngyilkossági gondolataid vannak, esetleg fontolgatod, hogy öngyilkos leszel, vagy aggódsz valakiért a környezetedben, kérj segítséget! A 116-123 lelkielsősegély-szolgálat ingyen hívható éjjel-nappal

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Unsplash / Sasha Freemind