Este volt, közeledett a lefekvés ideje a csoportban. Ilyenkor a gyerekek minden lehetőséget megragadnak, hogy még egy kicsit fenn maradhassanak, jönnek a jobbnál jobb magyarázatok, amelyekkel kicsit kitolhatják a lefekvés idejét. A nappaliban voltunk, néztük közösen a filmet, ami már a végéhez közeledett, amikor megérkezett a csoportba az egyik nagylányunk egy új növendékkel, Nórával. Megmutatta neki az otthont, körbevezette az épületben, így hozzánk is átjött.

Nóra öt testvérével érkezett a gyerekotthonba. Tisztelettudó volt a felnőttekkel, a társaival szinte sose került konfliktusba. Alapvetően csendes, visszahúzódó gyerek volt. Ahogy telt az idő, egyre többször volt a csoportunkban, már-már mindennapos vendég lett nálunk. Iskola után a szabad foglalkozások idejét is szívesen töltötte velünk.

Egyik délután, amikor a nevelői irodában végeztem az adminisztrációs feladatokat, kérte, hadd beszélhessen velem. Ekkor mesélt először magáról és a családjáról.

Tizennégy éves korában került be a testvéreivel a szakellátásba. A szülei elváltak, és egyre többször bántották egymást. Az édesanyjuk végül nem tudta tovább nevelni őket egyedül, így hozzánk kerültek.

Nóra a legidősebb köztük, és nagyon szereti a testvéreit, még ha néha összevesznek is. Az anyjával rendszeresen tartja a kapcsolatot, az apjával ritkábban, mert ahogy ő fogalmazott: „Néha nem normálisan viselkedik.” Az édesanyjuk és az édesapjuk is csak időnként látogatja őket. Az fáj neki nagyon, hogy a szülei között ennyire elmérgesedett a kapcsolat. Bármikor beszél valamelyikükkel, mindig szidni kezdi egyik a másikat, és hibáztatja, amiért miatta széthullott a család.

Az édesanyja költözött el otthonról a gyerekekkel. Egyik este felkeltette őket, és úgy mentek el otthonról. Nóra arra is emlékszik, hogy nem volt jó érzés eljönni onnan, még ha olykor rossz volt is a légkör. Persze az anyját is megérti, hiszen sokszor kellett azt látniuk, hogy fizikailag is bántotta az apja. Egy idő után persze ők is kaptak, legtöbbször az öccse. Szerinte azért, mert ő az egyedüli fiú a családban. Nagyon szeret ebben a csoportban lenni, mert itt valahogy nagyon jó fejek a nevelők. Na és persze a barátnője, Bettina miatt is, aki a mi csoportunk lakója volt. 

Egy nap Nórának vizsgálatra kellett mennie reggel kilencórás indulással. Az őt kísérő nevelő kilenc óra után pár perccel érkezett meg, mire a lány teljesen kifordult önmagából. A csendes, visszahúzódó gyerek kiabálni kezdett, majd nagy ajtócsapkodások közepette az lett a vége, hogy nem volt hajlandó elmenni vele. Aznap délután átjött hozzánk. Láthatóan nagyon szomorú volt. Ült a kanapén, csak nézett maga elé. Leültem mellé, hogy ha szeretné, elmondhassa, mi bántja őt ennyire. Rám nézett, majd annyit mondott: „Gondolom, hallotta mit csináltam ma.” „Igen”– válaszoltam.

Ezután elmesélte, mennyire megbánta a viselkedését, de nagyon ideges lett. Akkor volt utoljára ennyire kétségbeesett, akkor érzett ekkora haragot legutóbb, amikor bekerültek. Amikor az anyja úgy döntött egyik este, hogy elköltözik az apjuktól velük, gyerekekkel, és anyaotthonba kerültek. Nehezen szokták meg az ottlétet, de idővel egész jó volt ott lenni.

Egy éve voltak már ott, amikor egyik reggel a rendőrök és a gyámhatóság munkatársai ébresztették őket. Az anyjuk otthagyta őket.

Tudja, hogy most haragszanak rá a felnőttek, bocsánatot is fog kérni, amiért így viselkedett. Ekkor értettem meg a kirohanása valódi okát. Ezért gurultak dühbe a testvérei is, ha valaki késett egy megbeszélt időpontról. Amikor várta a lány a nevelőt, hogy induljanak, az késett. Abban a pár perc késésben azt érezte, hogy újra cserben hagyták. Ugyanaz az érzés jött elő, mint azon a szörnyű reggelen, amit legszívesebben kitörölne az életéből. Ezért volt indulatos. 

Teltek a hónapok, az évek. Nóra 17 évesen teherbe esett. Kettős érzései voltak. Nagyon szerette a párját, de nem szeretett volna elkerülni innen. Nagyon szeretett itt lenni, és a testvérei is nagyon hiányoztak volna neki. Végül döntött: megtartotta a babát.

A gyerek születése után Nóra anyaotthonba került. A fiúval időközben szakítottak, Nóra pedig kapcsolatból kapcsolatba menekült – ezek mind rövid ideig tartottak. A testvéreivel egyre kevesebbszer beszélt és találkozott.

Aztán egyik nap úgy döntött, a gyerekét hátrahagyva elszökik az anyaotthonból.

Ekkor láttam utoljára őt. Később is csak pár információt szereztünk róla: egy tőlünk messze lévő kis településre költözött az új párjával, és született még egy gyereke. A párja rendszeresen bántja, és sokszor veszekednek. A gyerekvédelemben gyakori a fiatalkori szülés. A gyerekvédelmi intézmények dolgozói naponta kerülnek kapcsolatba hasonló helyzetben lévő lányokkal és családjaikkal. A Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány 2020-as jelentéséből kiderül az a megdöbbentő adat is, hogy tavaly 1800 olyan gyerek született, akinek az édesanyja maga is gyerek (14–17 éves). Korábbi statisztikai adatok szerint is a kortársaikhoz képest a gyerekvédelmi gondozásban élő fiatal lányok közül kétszer annyian esnek teherbe 19 éves koruk előtt. 

A szakellátásból való kilépés után ez az arány még magasabb, gyakran a következő terhesség időpontja is közel esik a kilépéshez.

Pár éve már nem hallottunk felőle. Sem mi, sem a testvérei.

Nóra a kapcsolatokban keresett valamit. Azt a valamit, amit érzelmi biztonságnak hívunk, amit gyerekkorában nem vagy csak elvétve tapasztalt meg.

Az esetek többségében ezek a gyerekek a párkapcsolatokban keresik ezt a fajta szeretetet és biztonságérzetet, amit nem kaphattak meg a szüleiktől, és éppen ezek következtében kerülnek bele olyan kapcsolatokba, ahol az abúzus, a szégyen, a kiszolgáltatottság lesz a társuk.

Kovács Krisztián

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Richard Bailey