November elseje volt. Esős, de nem hideg vasárnap. Nekem ugyanolyan, mint a többi nap, nem volt halottam, nem volt kire emlékeznem. A szokásos délutáni sétából jöttünk vissza, a három hónaposom békésen szuszogott a mellkasomon. Az erszénylakóm. Csak így nevezte. Vártam anyáékat. Ebben a rohadt helyzetben csak a teraszon tudtunk beszélgetni, ott kínáltam őket ezzel-azzal, ők pedig csodálták a kisfiamat, aki fürdött a figyelmükben. Vártam őket, meg a húslevest, amit soha senki nem tudott úgy megfőzni, mint ő. A legolcsóbb, legegyszerűbb hozzávalókból, csak hús és zöldség, meg pár fűszer, de az íze mennyei, most is érzem a számban. Megint késtek. A gyerek kezdett ébredezni. Hallottam, ahogy megállt a kocsi. Kinyílt az ajtó, becsapódott. Nem hallottam a szokásos perlekedést, az élénk beszélgetést, amit mindig folytatnak. Lenéztem az udvarra és láttam, hogy egyedül jött a piros dzsekijében. Sántított az egyik lábára, térdprotézisre várt. Kezében a szokásos fonott kosár.
– Apa? – kérdeztem.
– Otthon van. Lázas.
– Lázas? És te? Köhög? Érez szagokat?
Csak a szokásos kérdések záporoztak. A Covid csempészte őket szürke mindennapjainkba.
– Csak kifagyott, megint úgy szerelt, hogy nem tett maga alá pokrócot. Nem érti meg, hogy már vén szar…
– Azért én jobban örülnék, ha elkülönülnétek, és lenne egy teszt. Inkább most se nagyon gyere közelebb.
Pár mondat, közben rákezdett az eső. Én fent álltam, ő pedig a lépcső alján. Feladta a kosarat, majd hazament.

A következő hetek kaotikusak, veszekedéssel teliek voltak, nem volt teszt, se diagnózis. Makacsság volt, és tagadás.

Én túlontúl beszűkülve éltem. Ismételgettem én is, hogy nem Covid, érzi a szagokat, nem fullad, jobban van. Péntek este nagyokat röhögtünk a telefonban, amikor a rögtönzött házi wellnessemről beszéltem neki. Már evett is, kis levest. Meg a szőlőt, amit én küldtem neki. Nem Covid, de azért nem mentem oda.

–Beszéltem a doktornővel – mondta. – Nagyon rosszak az esélyek.
Erre nem tudok felelni. A szobájáról kérdezgetem. Közben itthon mindennap felkelek, bevetem az ágyat, szoptatom a gyereket, énekelem, hogy Egy kis malac…, a fiam kacag. Visszamosolygok rá.

– Anyukádat levitték az intenzívre délelőtt. Majd hívlak, ha többet tudok meg.

Sütöttem egy lúdláb tortát, és a szakadó esőben másfél órát sétáltunk. Pakolok, altatok, pelenkát cserélek.

– Keringéstámogatás kell, lázas. Nagyon rosszul lélegeztethető.

Én meg imádkozom. Nem is tudom, mikor tettem ilyet utoljára. Minden hitemmel, minden erőmmel imádkozom.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Szinte érzem, ahogy elemelkedem az ágyból. Titokban nézegetem a laborjait, jobbak. Mindent megkap, jó kezekben van. Ezt az idióta mondatot ismételgettem neki folyton az elmúlt napokban. Meg azt, hogy egy túlélő. Ő is mondta, hogy érzi, átfordult a dolog.

Fáradt vagyok, ólmosak a tagjaim, folyton teszek-veszek. Biztatjuk egymást a nővéremmel. Altatom a kis Pöttyöt, nyugodtan szuszog mellettem a franciaágyban. Átgondolom, mennyi jó történt, már nem lázas, jobbak a laborok, csökkent az oxigénigény. Igen, az én anyukám megint meg fog gyógyulni. Mosolyogva alszom el.

Otthon vagyunk. Kinézek az ablakon, virágzanak a fák. Anya a konyhában sürög-forog, mint mindig. Ránézek. Nagyon szép. Mindig is az volt. Észreveszem, hogy most ki is van festve, utoljára az esküvőmön volt kisminkelve. Mégiscsak meggyógyult, igazi túlélő, úgy kell majd agyonütni, sokat poénkodtam ezzel. Végre ő is felemeli a fejét. Szépen metszett melegbarna szemével rám néz. Előrecsúsztatja azt a dolgos, kecses, a reumás sokízületi gyulladástól kicsit meggörbült kezét. Imádom a kezeit. A munka, az élet, az alkotás, az akarat jelképei számomra. 

– Kicsim, én már nem jövök vissza – nagyon komolyan mondja ezt, de hangja nyugodt.

Hirtelen nem értem, mi történik. Aztán győzködni kezdem, hogy de, egy kicsit tartson ki, minden rendben lesz, a legjobb kezekben van. (Megint ezek az idióta mondatok!)

– Nincs már erőm beszélni – leheli, és megölel. Nagyon szorosan. Ritkán volt fizikai kapcsolat köztünk, nem szerette, puszit szinte sosem adott. „Immungyengített vagyok” – mondta mindig. Olyan szorosan és erősen tartott, hogy úgy éreztem, ő tartja egyben azt a biomasszát, ami körülveszi a lelkemet.

Nagyon erős lökésre ébredek. Szinte belecsapódom az ágyba. A szívem kalapál, majdnem kiszakad a mellkasomból. A szám száraz. A gyerek mellettem szuszog. Elönt a jeges felismerés. Mázsás súlyként telepszik rám. Bekúszik a bőröm alá, és szétárad az ereimben. Összenyomja a fejemet. Felemelem a szemem a lámpára, mint oly sokszor az elmúlt napokban, míg ébren feküdtem.

Tudtam, hogy igazat mondott.

Akkor beszéltem vele utoljára.

Lengyel Inez

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/Betsie Van der Meer