„Csak lány” – mondta apám. Aztán az egész életemen átvonult a bizonyítási vágy

–

Noha apám elszontyolodott, amikor azzal szembesült, hogy nem a teremtés egy újabb koronáját nemzette, látszólag hamar megbékélt a ténnyel, hogy lánya született. Nem szeretnék igazságtalan lenni, mert velem nem éreztette, hogy ő inkább fiút várt volna. Nem mondta ki, de az egész gyerekkoromat, sőt az egész életemet meghatározta: én „csak lány” vagyok. 

Első karácsonyomon mindössze két hónapos voltam. December 24-én apám egy bőrfocival a hóna alatt érkezett haza. Anyám el sem tudta képzelni, mi a csudának van nála a vadiúj labda. Kérdésére apám szűkszavúan csak annyit mondott: kell a gyereknek. Ezután boldogan betette a labdát mellém a gyerekágyba. Később ez folytatódott a rugós focival, a csocsóval és a gombfocival. Nagyjából ovis koromtól fogva együtt játszottunk ezekkel a játékokkal. A kedvenc csapatom a Benfica volt. De természetesen kívülről fújtam a magyar–angol 6:3-at játszó nyertes magyar csapat névsorát.

Azt talán érdemes megemlíteni, hogy apám kamasz korától focizott, felnőtt korában nagyjából középszinten, majd abbahagyta az aktív sportot, és úgy 55 éves koráig fiatalokat edzett.

Mindebből az következett, hogy minden vasárnap a pálya széléről ordítottam apám csapatának, instrukciókat adtam a játékosoknak. Az edzőjük gyakran maga mellé húzott, hogy ha lehet, mi ketten ugyanúgy instruáljuk a játékosokat. Persze a játékosok imádtak, szerették, hogy ott vagyok a meccseken, én voltam a kabalájuk.

A foci iránti rajongásom máig megmaradt: végigizgultam a magyar válogatott mostani Eb-meccseit, ordibálva, ahogy apuval csináltuk anno. Csak sajnos most már egyedül.

A fiús játékok sora azonban nem maradt meg a sportnál. A Mikulásnak írt listám élén a forgótáras pisztoly szerepelt, és a cowboykalap. Amikor megkaptam (mert volna a Mikulás mást hozni!), boldogan nyargaltam az udvaron, és üldöztem a képzeletbeli indiánokat. Anyám szép csendesen elbúcsúzott attól a reményétől, hogy gyönyörű, habos-babos ruhákba öltöztessen, és hiába vette nekem a szebbnél szebb babákat. Szegény jobb sorsra érdemes babák élete a kezemben hamar véget ért. Az egyiknek tövig vágtam a haját, és a lábánál fogva húztam végig az udvaron, a másikat pedig bedobtam a levessel teli tányérba.

Több babát nem kaptam, de kaptam helyette pisztolyt, kardot, gokartot, stoplis cipőt, és ez így volt jó. 

Csodás lánykaruhák helyett farmerban és pólóban jártam.

 

Azután jött a következő fokozat: verekedni kezdtem. A nagybátyáim megtanították, hogyan kell megvédenem magam. Ez odáig fajult, hogy amikor az óvónő kiment a teremből, engem ültetett ki a többiek elé „vigyázónak”. Ha én ültem kint, tuti nem mozdult senki. 

Csak lány…

Mire felnőttem, szép lassan teljesen fiús lettem. Rövid hajam volt, mindig farmert hordtam, és Alföldi papucsot vagy bakancsot, ittam és cigiztem, egy időben nem is keveset. Nem volt sem szoknyám, sem blúzom, röhögtem azokon a csajokon, akik sminkeltek. Amikor egy fiú udvarolni próbált, és azt mondta, hogy milyen szép a szemem, én visszakérdeztem: talán belement valami?

Egész életemen átvonult a bizonyítási vágy. Mindenkinek és mindenben bizonyítani akartam.

Talán azt, hogy nemcsak a fiúk értékesek, hanem én is. Mert nyilván értékesebbek, mint a lányok, hiszen nem véletlenül mondta az apám születésemkor, hogy „csak lány”.

A „nem mered” szókapcsolattal mindent el lehetett érni nálam. Átúsztam egy kis tavat Kanadában, felültem egy olyan hullámvasútra, amelyik kétszer is megteszi a 360 fokos kört, felhívtam ismeretlen embereket, és hülyítettem őket vagy fél óráig, leugrottam a trambulinról a medencébe. Mindent megtettem, ha elhangzott a varázsmondat: „Nem mered!” Pedig féltem, szinte mindig. De ezt senki sem láthatta rajtam, hiszen egy fiú biztos meg merné tenni azt, amit én nem, aki „csak lány” vagyok.

És mi, lányok, nem lehetünk bátrak, nem szerethetjük a focit, nekünk nem az a dolgunk. Nekünk még mindig a konyhában a helyünk, még mindig nekünk kell kicserélnünk a koszos pelenkákat, és hát szüljünk, szüljünk minél több gyereket, lehetőleg minél több fiút. Persze azért egy-két lány is jól jön, másképp ki szüli meg majd a teremtés koronáit?

A történetem további része címszavakban: férjhez mentem, fiút szültem. Apám menetrend szerint hozta neki a focit, de hiába, a gyerekemnek egy csepp labdaérzéke sincs, viszont tehetséges vívó volt, jelenleg a második diplomáját szerzi, és sosem verekedett. Szegény apu!

A közelmúltban Parkinson-beteg lettem, amiről azt olvastam, gyakoribb a férfiaknál. Rehabilitációként a bokszot választottam, hiába próbált a kezelőorvosom rábeszélni arra, hogy inkább táncoljak… 

És mindez azzal kezdődött, hogy születésemkor az apám azt mondta, hogy „csak lány”.

Moravcsik Andi

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Elisaveta Ivanova