–

A nap már besüt az ablakon, a kanapén fekvő férfi arcára vetül a fény. Gábor 51 éves, elvált, egyedül él. Utálja, ha reggel a szemébe süt a nap, mert a hosszúra nyúlt éjszaka után minden fáj neki, de leginkább a fény bántja. A feje lüktet, hasogat, ha pedig kinyitja a szemét, csak még rosszabbul érzi magát.

Ránéz az órára, majd miután átsuhan az agyán, hogy „bassza meg, elaludtam”, próbál gyorsan felkelni.

Abban a pillanatban megszédül, visszazuhan az ágyra. Másodszorra sikerül neki, de amint lép egyet, belerúg a földön heverő üvegek egyikébe, felszisszen. Legalább egy pillanatig nem a feje fáj a legjobban.

Nagy nehezen megtalálja a telefonját, hívja az igazgatóhelyettest:

Kicseng. Halk sóhaj, rövid csönd.

– Halló, tessék!

– Szia, Elvira!

– Jó reggelt, Gábor!

– Ne haragudj, itt ülök a dugóban, késni fogok, de sietek.

– Ez a héten már a második eset, Gábor. Ebben a hónapban pedig… nem is tudom, hányadik.

– Tudom, és elnézést kérek, de a felújítás…

– Értem. Sokáig tart még?

– Nem tudom, sajnos elég lassan halad a munka.

– Rendben, siess, kérlek!

– Igyekszem, szerintem második órára már beérek.

– Várunk.

Gábor elégedetten visszahuppan a kanapéra, nyert még egy órát.

Kihúzza az asztalfiókot, egy kis flaskát vesz elő. Nagyot kortyol a vodkából. Nem szereti, de minden reggel iszik pár bátorító kortyot. Könnyebb így elindulni, elviselhetőbb tőle a nap. És nincs szaga. A hatásán kívül talán az a legjobb benne, hogy nem bűzlik tőle.

A második korty után szinte rögtön enyhül a fejfájása, érzi, hogy visszaszáll bele az erő.

„Még két korty, és öltözöm. Vagy három. Talán négy. Ma valahogy nagyon fáj. Jobban, mint máskor.”

– Megint? – kérdezi Balázs a tanáriban Elvirától.

– Megint.

– Most már tényleg tennünk kell valamit! Beszéljünk Tamarával!

– Már beszéltünk, te is tudod. És azt is, hogy ő is… Szóval hiába.

– Tudom. A múltkor behívatta magához Gábort, és két órán át beszéltek. Én meg alig tudtam kicsempészni utánuk az üres üveget, hogy senki ne lássa meg.

– Pedig egy ideig megállták, hogy legalább idebent ne igyanak. Aztán jött a következő tanév, az újabb megszorítások, a sok utasítás, és újra itt tartunk.

– Én ezt nem nézhetem tovább. Most már szinte minden egyes nap iszik.

– Iszik, de nagyon jó tanár.

– Volt. Most már azért nem annyira. Egyre romlik az állapota.

– A gyerekek szeretik, odavannak érte.

– Persze, tudom. Csak néha meg kell nekik magyarázni, hogy Gábor bácsi miért „beteg”, miért tántorog. Nem győzök kitalálni újabb és újabb sztorikat, hogy most éppen miért olyan fura a kolléga. Pedig csak részeg. Vagy másnapos. Vagy mindkettő. Táborba már rég nem merjük elengedni, folyton késik, külsős programra sem mehet egyedül. Ne gondold, hogy a gyerekek hülyék, ők is pontosan tudják, mi a helyzet.

– Nézd, Balázs! Elég szar élete van. Tudod, hogy elhagyta a felesége.

– Igen, öt éve. És azért hagyta el, mert már akkor is ivott. Aztán jött az édesanyja halála, a bedőlt hitele… Tudom, indokot és magyarázatot mindig lehet találni. Ennyi erővel viszont tényleg mindenki ihatna.

– Azért azt is tudjuk, hogy nem csak ő iszik. Rajta kívül még vannak páran a testületben. Ráadásul matekszakos. Őket vadászni kell. Ha még egy kollégát elveszítünk, tuti, hogy nem bírjuk majd a helyettesítést. Amíg viszont itt van velünk, legalább kicsit kontroll alatt tartjuk. Nagyon kedvelem őt, hihetetlenül nagy tudású, igazán jó kolléga…

– Már amikor használható állapotban jön be. Elvira, én utálom, hogy partnerek vagyunk ebben évek óta. Valamit akkor is tennünk kellene. Félek, hogy egyszer már nem ő hív, hanem a mentők. Akkor majd kitehetjük a fekete zászlót, és írhatunk nekrológot, aztán meg vádoljuk magunkat, hogy miért nem tettünk érte valamit.

– Igazad van, Balázs. Holnap beszélek vele. Hátha most megérti… Már kikerestem egy elvonó számát. Nemsokára nyári szünet, akkor talán bemegy. Addig meg ezt a pár hetet megoldjuk valahogy.

– Persze, megoldjuk. Valahogy…

Másnap mindig másnap van.

Gábor már a szemét sem nyitja ki, csak rutinosan hívja az utolsó számot.

– Elvira. Tudod, a dugó. Megint.

– Tudom, Gábor. Ha sokáig tart még a felújítás, akkor jövőre nem kapsz első órát, hogy be tudj érni.

– Hát, ahogy elnézem, ez nem oldódik meg egyhamar, akár évekig is eltarthat.

– Pedig jó volna, ha vége lenne már. Túlságosan hosszú idő telt el így.

– Igen. De nem tehetek róla, te is tudod.

– Tudom…

– Köszönöm! Sietek!

De Gábor nem siet. Nem is bontja a vonalat, a telefon mellette hever. Rutinosan nyúl az asztalfiókba, megnyugodva konstatálja, hogy van még egy adag vodka az üvegben. Aztán meghúzza egyszer. Kétszer. Háromszor. Negyedszerre már csak az üres levegőt kortyolja… Dühében a földhöz vágja az üveget, ami ezer darabra törik. Szitkozódva keresi a papucsát, aztán nagy nehezen összesöpri a napfényben csillogó üvegszilánkokat.

Elvira dermedten hallgatja végig a jelenetet. Szinte látja maga előtt, mi történik. Aztán amikor csend lesz a vonal másik végén, leteszi a telefont, és halkan suttogja maga elé:

Istenem! Meddig lehet így élni?

Bihari Bernát

Ha segítségre van szükséged, lépj kapcsolatba az Anonim Alkoholisták közösségével, hívd a 06-30/749-2221-es számot, vagy keresd fel az oldalukat ITT!

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/PaulBiryukov