Három és fél milla

Vegyük az elmúlt 25 évet. Vegyük annak minden egyes napját, számoljunk összesen napi nyolc szállal, ami nyilván durva sarkítás, hiszen terhesség alatt soha, depresszió idején annál inkább, reggel alig, este folyton, nyáron láncban, télen viszont csak kesztyűben, satöbbi. Elég nagy szám kerekedik belőle. Aztán szépen szorozzuk ezt meg a huszonöt év alatt bekövetkező, amúgy imádott forintunk szeszélyes értékingadozásáról is sokat eláruló átlagárral, amennyit egy doboz középszar cigiért az ember lánya valaha kiadott, legvégül pedig arányosan osszuk ezt el a doboz tartalomszámával, tehát normál (régi vágású) esetben hússzal. Szóval kalkuláljuk ki huszonöt év szubjektíven átlagolt dohányzási mutatóit, és szívjunk egy jó nagyot a fogunkon, essünk pofára, szégyelljük el magunkat, tördeljük zavarunkban a nikotinsárga kezünket... vagy temessük bele az arcunkat.

Három és fél millió ropogós forint. Három és fél. Millió. Elfüstölve…

Zavaros viszony

A cigi és én: elég viharos viszony a miénk, mondanám, hogy se veled, se nélküled, de az nem lenne igaz, mert bizony együtt éltünk, k.rva sokáig. Áltattuk, mérgeztük egymást. Aztán józan fejjel kiraktam, és ő visszakönyörögte magát. Aztán kiraktam megint, eltűnt, én fölkerestem, aztán könyörögtem, hogy térjen vissza. Huzakodtunk. Állandósultak a veszekedések, odalett a régi szenvedély. A legvégén azonban mégis a lányaim rúgták ki, ellentmondást nem tűrő hangon közölték vele, hogy „kopás van, kisöreg, nem engedünk anya közelébe többet"! Titkon még persze vissza-visszajárt egy darabig, de hamarosan magam is meguntam.

Egyszerűen ráuntam, nem tudott már újat mondani: ócska, régi bókok, átmeneti bódulat, és az együttlét után mindig az a keserű, fájdalmas szájíz. Elég volt.

Megkopott romantika

Már gyerekként is éreztem, hogy a dohányzás nagy úr. Csodáltam az eleganciáját, a kitartó hűséget követelő, elbűvölő vonzerejét. Néztem, ahogy apám a szegedi ház konyhájában, a bárpultnál rágyújt, néztem, ahogy udvarlóan kavarog körülötte a Marlboro füstje, hallgattam, ahogy két gondolatot egy slukk választ el egymástól. Azt gondoltam, nagyanyám orrlika azért olyan tágas, hogy a napi doboz Helikon könnyedén utat találjon rajta kifelé is. Szerettem a Gyuri bácsi megrendelésre készülő, tökéletes füstkarikáit, szerettem, ahogy átsütötte a nap a györöki ebédlő mennyezete közelében gomolygó füstöt, míg az asztalnál nagyanyámék bridzseztek. Úgy éreztem, dohányozni sikk, és akinek cigi van a kezében, mindig okosakat mond, amolyan igazi, komoly ember. Aztán nagyanyám meghalt, apám meghalt, Gyuri bácsi meghalt. Egyikük sem a dohányzás miatt, ám magukkal vitték a romantikát, maradt utánuk a pőre, fiatal felnőttkori sajátos szükség, az önáltatás és a spleen. Kitartottam mellette, tán gyengeségből, tán romantikából, tán ő tartott ki mellettem, nem tudom. De voltunk. Mondom, 25 évig.

Mindennapok nélküle

Szakításunk időszerűsége és helyénvalósága megkérdőjelezhetetlen, helyeslőn bólogat mindenki, aki szív... és aki nem. Nem jövök itt a nagy büdös egészség-dumával, mert hadd ne kelljen már magyarázni. Ám egy pár észrevételt mégis szeretnék megosztani veletek. Kezdem azzal, hogy van másik ezer ok, amibe bele lehet halni, az egyikbe (másikba) egyszer nyilván bele is fogok, ám a fulladás riaszt. Méltatlan. Szóval kösz, nem. De ami ennél fontosabb, az a közérzet:

– Uralom a tüdőmet, tíz kilométer vagy félmaraton után is élek, nem zihálok, nem sípol, nem fáj, egyszerűen csak vérbő, bivalyerős üzemmódban kiszolgál;

– Újra bízhatom legerősebb érzékszervemben, az orromban; Aki ismer, tudja, az orrom alapjáraton csalhatatlan. Volt idő, míg cigicsipesszel szaglásztam a világot, ám mostanra újra elértek az illatok, a buja mindenség, egy árulkodó, láthatatlan dimenzió, ami minent körbevesz, ami a létezéshez hozzáad, ami a szavakat és a látványt tartalommal tölti meg.

– Szavahihetővé váltam a gyerekeim előtt.

Példát mutatok, álszenteskedés nélkül. Büszkék rám a lányaim.

Ez pedig engem még mindig alázatos boldogsággal tölt el.

Szabó Dominika