Tizenöt éves voltam, amikor hozzánk költözött a nagymamám, mert azt mondták, meg fog vakulni, nem volt más választás. Abban az időben nem volt még egyértelmű az otthonba adás. Akkor még szívtelenségnek tartották az emberek. (Vajon mi változott azóta?) Az öcsém is akkor került kollégiumba, így üres maradt (volna) a ház, ha ő nem jön. Anyám anyja volt, boldog nyarakat töltöttünk nála, a háromszáz kilométerrel távolabbi alföldi faluban.


A házat át kellett rendezni, venni kellett egy kicsi telket, ahol művelheti a földet. Majdnem hetvenöt volt, de fitt és energikus. Ám hamar kiderült, hogy a valóságban egy diktátor, aki összetartotta a nagy családot, aki harminc-negyven emberre főzött családi ebédeket, bár őt sosem láttam enni, és ünneplőben se nagyon.

A mi szemünkben ez azt jelentette, hogy nagyon jó nagymama… Ahogy hozzánk költözött, elszabadult a pokol.

Mindig is tudtuk, hogy anyám csak úgy „becsúszott”, nem tervezték, aranyos volt, de akaratos, makacs. Semmi se volt jó, amit csinált. Volt ott vasalózsinór meg minden… és most itt van. És most az övé a konyha, nagymamám csak betolakodó. Elkezdődtek a hatalmi harcok. Hangosan, halkan, apukámmal vagy nélküle. Mi nem mertünk állást foglalni, mert ahogy ez lenni szokott, mindig másnak volt igaza. Hogy mondhattam volna ezt meg? Anyámmal menjek szembe, akit szeretek és jóban vagyunk, vagy az édes nagyanyámmal, aki kisgyerekként évekig elhalmozott tengernyi sütijével és vég nélküli szeretetével? Szóval így ment ez évekig. Sok évig. Tizenötig is talán. 

És a nagymama csak élt és virágzott, vérbeli parasztasszonyként iszonyú munkabírása volt. Ám egyre többet hibázott. A szeme romlott, bár sosem vakult meg, ahogy jósolták. Lecsempült tányérok, szemetesben landolt hámozókések, pogácsa romlott tejfölből, kutyakakával összekent kerti szerszámok, agyonmetszett növények a kertben. A szüleim sokszor őrjöngtek.

Ekkortájt éreztem, hogy valahogy meg kellene halnia. Felelősséget éreztem a szüleim élete iránt. A negyvenes, ötvenes éveiket pazarolják, ezt éreztem. Meg a közös életünket. Elveszi az életünket. 

Büszkeség. Hatalom. Szeretet. Alázat. Akarat. Béke. Isten. Istenkeresés. Igazságkeresés. Gyerekkori traumák. Baj baj hátán. 

Meg persze voltak karácsonyok is, régi alföldi történetekkel. Volt őszi délutánon, csendben merengés napsütésben, a kerti padon. Volt esős délutánon tésztakészítés a konyhában. Nyáron meg tarhonya, kint, teknőben. Rétes is volt, bár egyre ritkábban. Aztán nyolcvanéves lett, majd kilencven, és még mindig élt és még mindig dolgozni akart. Közben felnőttem. Már nekem is veszekednem kellett vele, hogy lila, remegő szájjal semmi keresnivalója az udvaron nulla fokban. Nem ment be, elé kellett állnom. Végül valahogy bevittük, és én elmentem sírni. Hogy veszem én a bátorságot? Éppen őt oktatom ki? Anyukám rengeteget sírt, sokat veszekedtek apámmal miatta. 

Kislányom, ha leülök, nem tudok felállni. Mindig ezt mondta, ha pihenni küldtem. Volt, hogy együtt ültünk anyukámmal, és kerestük a feladatokat neki a következő hétre, hogy mit tud majd csinálni. Munka nélkül megőrült.

A rokonok egyre többször jöttek az öregotthonnal. Én nem szóltam bele, bármelyik döntés nehéz volt. Anyukámék mindig visszautasították. Olyan munkahelyet kellett keresni, ahonnan napi egyszer haza tud apukám lépni, megnézni, hogy jól van-e. Hogy miért nem adták be? Akkor én sem tudtam. Így döntöttek. Maradt.

Kilencvenkét évesen elesett, és csontja tört. És meg kellett állnia. Épp, ahogy mondta. „Kislányom, ha megállok, nem tudok elindulni.” És igaza lett. Nem tudott elindulni.

Anyukám viszont igen. Elindult, ételt vitt, orvost kerestek, kórházba vitték, hozták. Ápolták és gyámolították, és neki, a büszke nagymamámnak el kellett fogadnia a segítséget, amikor egész életében ő segített másokon. Meg kellett tanulnia elfogadni annak a lányának a szeretetét, akinek a létezését nem akarta. Anyámnak le kellett ülnie annak az anyának az ágya szélére, aki sosem dicsérte, aki nem vágyta a születését. És akkor valami történt. A lelkek elkezdtek közeledni. Hónapok kellettek. Sok hónap.

Alázat. Küzdelem a lélekkel. Harc a tudattal. Láttam a szemükben, mindkettejükében.

Én felnőtt lettem. A házunk épült, első babámat vártam, addig pedig hazaköltöztünk. Azt az intenzív időszakot, azt hiszem, nem tudom igazán jól leírni. Ott a menny a földre szállt. És nem tudom, hogy két hónap volt-e, vagy hat, vagy tizenkettő. Elvész az idő. Csak képek vannak. Látom a 93 éves nagymamámat meztelenül, ahogy segítek neki öltözni.

Elképzelhetetlen trauma az emberi testet így látni. Ahogy elfogy. Megszűnik, miközben az elme végig ép marad. Az utolsó pillanatig.

Mindenki azt mondta, el kell költöznöm, mert a születés a halállal nem lakhat egy fedél alatt. Iszonyú mérges voltam ilyenkor. „Hogy bírod?” – kérdezték, és rájöttem, hogy nem tudom elmondani. Mit? Hogy ott a halál? Én nem halált láttam ott, hanem egy olyan fenséges és méltóságos életbefejezést, amilyet elképzelni sem tudtam korábban. A szálak kisimultak, anyukám ápolt, nagymamám elfogadott. Megérkezett a szeretet, amelyre oly sok évtizedig vártak. 

A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Le kellett lassulni hozzá. A levegőben ott volt a transzcendens, meg lehetett fogni. És mi csak ültünk egy öreg ember ágya szélén. Hála istennek a kórházból hamar hazapasszolták, ott sem tudtak mit kezdeni vele.

Soha nem hallottam panaszkodni az utolsó hónapokban. Pedig durva helyzeteket kellett megélnie. Ép elmével a teljes kiszolgáltatottságot. Mert ez ember ilyen. Igen. Elesik, maga alá piszkít, sírva fakad, mert nem tud felállni. Épp, mint a most egyéves fiam.

Egyszer anyukám ült mellette az utolsó napokban, akkor még suttogva tudott beszélni. Bementem, és leültem. Itt van az unokája – szólt anyukám. Megfogtam az öreg kezet, és azt hallottam suttogni: „Meg a dédunokám.” Akkor már napok óta nem evett, csak itatni tudtuk.

Aztán egyszer csak meghalt. Az utolsó napokban egy nővér lakott nálunk. Virrasztottunk az ágyánál. Tiszta volt a tudata. Folyamatosan imádkozott. Aztán már a szája sem mozgott, és csak kanállal itattuk. Egyszer kért kovászosuborka-levet. Én kint könnyeztem a konyhában, anyukám nézett, apám csendben bólogatott, a férjem pedig csak mosolygott. Megivott majdnem egy mokkáskanálnyit.

Mi az, amit magunkkal viszünk? Érzések, emlékek, illatok. Kovászosuborka-íz.

Egyszer szólt a nővér, hogy keltsem fel anyámat, mert lassan itt az idő. Ott álltunk, a két élő gyermeke, az apám a férjem és a nővér, amikor meghalt. Csak úgy. Csak úgy simán meghalt. Elment. Oda, ahova vágyott. Ahol rég több ismerőse volt már. Fogta magát, és nem vett többet levegőt. Én kint ültem, mert annyira intim volt a pillanat, hogy nem akartam megzavarni. Tudtam, hogy most hal meg. Mégse nyithat be az ember olyankor. Nehogy félbeszakítsam a pillanatot, az elmúlás pillanatát. De nem féltem. Nem volt undorító. Súlyos pillanatok voltak, és gyönyörűek. Méltósággal, fenségességgel telve.

A szomszéd étteremből vidám kacaj hallatszott át, és poharak csörgése. Mi pedig közben dicsőítő éneket énekeltünk, ahogy azt évekkel korábban egyszer kérte. A halott nagymamám ágya mellett. A házunkban. Szívem alatt a magzattal, akit annyira szerettem volna, ha lát. Mosolyogtam és sírtam egyszerre. És most is sírok, mert ennél magasztosabb pillanatot soha nem éltem még át, és talán nem is fogok. Nyolc hónapos terhes voltam a temetésen. 

Megtanultam a következő szavak jelentését. Becsület. Irgalom. Megbocsátás. Szeretet.

Még nem tudom őket alkalmazni, de tudom, mit jelentenek. Miért zárjuk el magunkat ezektől? Miért könyveket írunk az érzékenyítésről ahelyett, hogy megélnénk a dolgokat a maguk valójában? Miért zárjuk el a gyerekeinket az öregek otthonában élő nagyszülőktől? Miért nem érezhetik az öregszagot? Miért nem láthatják a szobavécét, amikor ők épphogy leszoktak a biliről? Hogy várjuk el, hogy érzékenyek legyenek?

Én akkor, ott, a nagymamám halálos ágya mellett, azt éreztem, hogy mindez annyira természetes. Annyira szép. És mi nem hagyjuk, hogy hassunk egymásra. Miért?

Adél

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images