–

Nagyon sokat változott bennem a saját magamról kialakított kép, amíg elértem a mai önmagamat. A szabadságból és a féktelen életigenlésből, szépen lassan biztonsági zónába érkezett az életem. A saját életemért voltam felelős, és amit tettem, általában rám volt hatással, vagy esetleg még egy emberre, aki összetört, és akit én törtem össze. Mindenből tanultam, de néha nem eleget.

A mai napig sem ismerem magam igazán. Mindig mástól várom, hogy megismertessen önmagammal. „Ugye, hogy okos vagyok?” „Ugye, hogy jó áll rajtam ez a ruha?” 

Mivel mindig volt, aki elmondta a véleményét, mindig volt okom magamat szeretni vagy gyűlölni. Egyvalaki a kivétel csak: az anyukám, aki elfogult, kedves teremtés. Neki miért ne higgyek? 

Rengeteg megerősítésre vágytam, de saját magammal soha nem álltam szóba, torz tükörképet láttam. És azt látom, a mai napig. 

A mostani helyzet sem könnyíti meg a dolgomat. Pedig két őszinte, lelkemből, szívemből világra jött teremtés van velem mindennap. Ők töltögetik a szeretettankomat, ha ők nem lennének, én sem lennék itt.

Ha ők nem lennének, elmennék, új életet kezdenék, elfelejteném ezt az egészet, és leszoknék véglegesen a netes társkeresőkről. Nem csak én vagyok, és amit teszek, nem csak az én életemet befolyásolja, minden lépést jól meg kell fontolni, mert befolyásolja a jövőt. Ugye, milyen érdekes? Maradj otthon… csak ezúttal pepitában.

Ha most kimegyek, és teszek a rendeletekre, nemcsak bolond, de felelőtlen is vagyok, hiszen nem csupán a saját életemért felelek, hanem a tiedért is, és másokért is. 

Globálisan próbálkozom mindenkire gondolni, aki most bajban van, aki értünk dolgozik, akinek most nehéz, de nem tudok odamenni mindenkihez, hogy megköszönjem. Hogy megöleljem.

Igyekszem a saját portámon rendet tenni, itthoni szabályokat betartani, napi rutint kialakítani, hogy mindenki jól érezze magát. Ilyen nincs, de próbálkozni lehet.

Mielőtt ez az egész ijesztő járvány hozzánk is bejött volna, már hasonló alapelvek szerint léteztem a saját életemre vonatkozóan. Szépen lassan, hoztam a rendeleteket. Nem akartam pánikot kelteni, de szerettem volna, hogy az érintettek tudják, mivel állnak szemben, hogy a döntésem változást fog hozni az életükbe, és ez mindenképpen be fog következni. Volt kezdeti pánik, kifosztás, teljes lelki terror. Én robbantottam, nem vártam mást. Tudtam, hogy sok időbe beletelik, amíg vége lesz, de legalább szokták a gondolatot.

Nyolc év után döntöttem úgy, hogy ebből ennyi, köszönöm szépen, elég lesz. Itt most egy szakasz véget ér. Sokszor visszatáncoltam már, sokszor szállt inába a bátorságom, és inkább a biztosra mentem.

Nagyon sokat harcoltam, azért, hogy együtt tudjunk működni családként. Most jutottam el arra, a pontra, hogy már én sem akarom. Már a gyerekek miatt sem. 

Nagyon szépen beindult az új élet gépezete, vártam a szabadulást, hogy végre újra tudjak venni egy jó mély levegőt. Már álmaimban is ott jártam, abban a kis lakásban, ahol a gyerekeimmel fogok élni.

Már most sokkal könnyebbnek érzem maga, de nem a mérlegen. Már nem fáj annyi minden, mint régen, bár azért vannak mélypontok, amikor kiszakad a szívem a helyéről, de ez már másfajta fájdalom.

Most össze vagyok zárva azzal az emberrel, akitől szabadulni szeretnék. Pedig mindent elindítottam, hogy új életet tudjunk kezdeni. Most mindenki egy globálisabb problémával foglalkozik, köztük én is, mert ez most, tudom, sokkal fontosabb. Nagy háború ez, szemben állunk egy ismeretlen, láthatatlan ellenséggel, rengeteg beteg, sok a halott, mindenütt ijedség van, és pánik. 

Én itthon vagyok. Ellenségem nincs, csak megoldandó problémáim. Még mindig arra vágyom, hogy eljöjjön a mi időnk. Tudom, egyszer ennek vége lesz. Nehezen, de újra indul majd minden.

Várom, hogy újra tudjak venni egy nagy levegőt.

Borsodi Kamilla

Kiemelt képünk illusztráció