–

Ülünk a konyhában. Novák mosogat. A tegnapi húsleveses edényt súrolja éppen. Már este beáztatta, de ennek ellenére is úgy súrol, mintha hetes ételmaradék száradt volna az oldalára. Közben Gergely kijön a dolgozóból, neki is cikket kéne írnia, úgy, mint nekem most itt ezt, de csak ténfereg. A hátam mögé áll, belenéz az irományomba, rám ripakodik, hogy „még csak ennyit írtál, Szentesi?” Aztán továbbáll. Utánakiabálok, hogy hagyjon békén, ő ugyan mennyit írt? Mondja, semmit. Na, akkor?

Na, akkor így vagyunk. 

Tegnap volt rántott hús, marhahúsleves, meggyszósz, házi majonézes krumplisaláta. Igazi vasárnap volt. Látszólag semmiben nem különbözött a többitől. Ebéd után kimentünk járni egyet a rétre, sötétedésig sétáltunk, aztán hazamentünk, kibontottunk egy üveg bort, és késő estig beszélgettünk a konyhában. 

Látszólag ugyanolyan vasárnap volt, mint a többi. Mondom, látszólag. 

Úgy döntöttünk, hogy mi így, együtt maradunk ezekben az időkben. Még naponta hazaugrom, még nem pakoltam össze a bőröndömet, hisz nagyon közel lakom, mindennap jövök-megyek, amíg lehet, de sehol nem szállok ki a kocsimból, csak a háznál. 

Aztán ki tudja, mi lesz. A húgomékhoz sem megyek, ott kisbaba van, meg anyámékhoz se, vele hosszasan beszéltem arról, miért fontos most otthon maradnia. 

Nem megyünk sehova. Meglep, hogy még sokan nem értik, hogy még vannak olyanok, akik bagatellizálják a helyzetet. 

Múlt héten Kriszta meghozta a rendeletet: lemondjuk a rendezvényeiket, otthonról dolgozunk e héttől. A tervezett kampányaim közül már kettő egész biztos nem valósul meg, vagy csak később, ha egyáltalán. A tervezett rendezvényeim is törlődnek vagy tolódnak. De nem tudjuk, meddig, hova, mikor. Nem tudunk semmit. Csak annyit, hogy itt vagyunk egymásnak. 

Novák folyamatosan pakol körülöttem. Reggelire felhozott egy üveg sárgabaracklekvárt, amit tavaly rakott el. Azt mondja, telerakta mind a négy hűtőládáját, pár hétig elleszünk ennyi élelemmel. Halkan megjegyzem magamban, hogy szerintem hónapokig is. 

Valahogy nem zavar, hogy egyfolytában pakol. 
Valahogy nem zavar most semmi. 

Odakint ragyogóan süt a nap, beköszöntött a tavasz. Eszembe jut az idei legelső WMN-cikkem. Mennyi terv volt benne, mennyi büszke, és határozott fogadalom. Egész évre beterveztük az új könyvem promóciós körútját – nem tudni, azzal mi lesz. De a könyv jön, most beszéltem a kiadó igazgatójával. Egyelőre az nem tolódik. De valahogy mégis minden átalakul, újrarendeződik.

Mégsem izgulok. 
Valahogy nem tudok most izgulni semmin. 
Higgadtan veszem tudomásul a világ zajlását, azt, hogy ha tetszik, ha nem, most megálljt parancsoltak nekünk. Ki tudja, meddig. 
Nem tudunk semmit. 
Illetve tudunk mindent. 

A minden pedig, hogy itt vagyunk egymásnak. 

A minden az, hogy annyira szerencsések vagyunk, mert mi tudunk dolgozni. Írunk, kiírjuk és megírjuk. Megírjuk a mindent. Képesek vagyunk a szavainkon keresztül kapcsolatban maradni a külvilággal. Termékeny időszak következik, igaz, termékeny évet terveztünk. Ha kicsit máshogyan is, de ez most megvalósul. 

Ha az elmúlt két és fél hónapomra gondolok, akkor az jut eszembe, hogy lélekszakadva rohantam, mindennap mentem, mint egy őrült, egy pillanatra sem maradtam otthon. Annyi volt a munka, a találkozó, az elintéznivaló, a meghívások, minden beindult, mindenki akart valamit, és én is akartam a mindent. Rohantam, mint egy őrült, meg sem álltam. 

Hát, most nem kell rohanni. 
Most szépen megállunk. 

Olyan helyen lakom, ahonnan igazából ki se akarok menni. Fent a hegyen, az erdő mellett, madárcsicsergésre ébredek, a távolban a Duna cammog, tíz percre vagyok a második családomtól, a marhahúslevestől, a rántott hústól. Most sok vasárnapunk lesz így, együtt. Mindennap az lesz. Nem lesznek külön keddek és külön hétfők, eltűnnek a hétköznapok, ünnepnapok lesznek, az egymással töltött időt ünnepeljük, azt, hogy élünk, és hogy itt vagyunk egymásnak. 

A világ pedig közben fellélegzik. 

Novák már elsúrolta az edényt. Most arról beszél, hogy mit együnk este meg holnap. Azt mondja, grillezni akar. Gergő megint kijön a dolgozóból, egy sort sem írt. Úgy mászkál, mint egy medve, és közben morog, hogy én meg már mindjárt kész vagyok.

Még egyszer mondom, szerencsések vagyunk. Itt vagyunk egymásnak. Tudunk dolgozni.

Ez a legtöbb most. 
Ez a legtöbb, amit megtehetünk.

Szentesi Éva

Kiemelt kép: Kerepeczki Anna/WMN