–

Emlékszem, egy októberi hűvös délutánon készültem elmondani neked a nagy hírt. A boldogság mellett éreztem némi gyomorremegést is, de próbáltam derűs maradni. Aztán némi beszélgetéssel és három torokköszörüléssel később előhúztam a farzsebemből az ultrahangképet, amelyen épp csak egy mákszem látszott akkor még.

Te rám néztél és mosolyogtál. Megöleltél.

Éreztem, hogy keserédes, de tiszteltelek azért, hogy tudsz örülni más boldogságának. Úgy láttam, hogy az évek óta tartó próbálkozások nem sebezték még meg a lelkedet.

Azt reméltem, ez lesz az a pozitív változás, ami nálad is beindítja a megfelelő hormonokat. Sokat viccelődtünk azzal, hogy nálatok biztos azért várat magára a baba, mert bevárják egymást a mi kisbabánkkal. Te pontosan tudtad, hogy mennyire félek a terhességtől, az anyaságtól, hiszen rengeteget beszélgettünk ezekről a dolgokról. És nyilván joggal érezhetted volna azt, hogy ez nem fair. Hiszen benned szemernyi félelem sem volt, vagy legalábbis sosem beszéltél róla. 

Teltek a hetek, és nekem beindult a kismamás életem, amelyhez próbáltam felnőni. Védőnő, vérvétel, súlymérés, egészséges étkezés, valamint mindennapos harc az émelygéssel, ami képes volt munka közben, a legváratlanabb helyeken előtörni. Először még bevontalak ezekbe a történésekbe, de amikor már úgy éreztem, hogy teher neked, akkor hátrébb léptem. Így lett köztünk a terhességem tabutéma.

Eljött a karácsony, ekkor már tényleg csak olyan témákat hoztam elő, amik „biztonságosak” voltak. Amikkel – szándékaim szerint legalábbis – nem okoztam fájdalmat. Te megleptél egy babazoknival, mert akkor már azt is tudtuk, hogy egy kislány virgonckodik a pocakomban.

De sajnos ott és akkor tudatosult bennem, hogy ez már csak egy tiszteletkör az elmúló barátságunk emlékére…

Párszor még beszéltünk, és ha néha találkoztunk, udvariasan megkérdezted, hogy vagyunk, aztán már ezek is elmaradtak. Berendeztük a gyerekszobát, bújtam a könyveket, és próbáltam felkészülni arra, amire nem lehet. Te ebből semmit sem tudtál már, hiszen nem álltál velem szóba. Ha próbáltam is beszélni veled, kedvesen leráztál valami indokkal, én meg nem erőltettem rád magam. Hogyan is tehettem volna.

Eljött a május, és vele együtt megszületett a legszebb kislány, akit valaha láttam. De akkor már nem voltál sehol. Az első pár hét maga volt a káosz, minden új volt nekem és a picinek is. De aztán túléltük ezt is, kezdtek beállni a napjaink. Egyre többet gondolkodtam. Volt időm, hiszen szoptatás és altatás közben az ember csak a saját agyával szórakoztathatja magát.

Érlelődött bennem egy gondolat, hogy teszek egy utolsó lépést feléd. Hetekig fogalmaztam fejben, hogy mit írjak, amiből nem süt a fájdalmam és a sértettségem, mert ezzel biztosan egyikünkön sem segítek. Kíváncsi voltam, hogy te mit gondolsz, hogyan jutottunk el idáig. Szükségem volt arra, hogy kimondjuk, mi történt. Hiszen akár meg is bánthattalak valamivel tudtomon kívül, egy történetnek nem csak egy nézőpontja van.

A válaszod szíven ütött. Ameddig a saját fejemben élt csak, addig meg tudtam emészteni, de így leírva borzalmas volt. „Ne haragudj, nem tudlak elviselni. Nem tudom elviselni a boldogságodat.”

Pedig te voltál az esküvői tanúm, és emellett ott van az a sok-sok emlék, a közös nyaralások, születésnapok, az átbeszélgetett éjszakák… azt gondoltam, mindezek átsegítenek minket a nehézségeken. Az élet ezt felülírta.

Azt kívánom neked tiszta szívből: tapasztald meg az anyaság csodáját, lehetőleg minél előbb, és legyenek ott melletted az igaz barátaid!

VéBé