–

Milyen ruhát vegyek fel a halálhoz? – tette fel a kérdést Veronika egy szép tavaszi reggelen a tükör előtt.

Nem temetésre ment, tehát nem feketében gondolkodott, András különben sem szerette a feketét. Kinyitotta a szekrényt, és mosolyogva akadt meg a tekintete egy krémszínű, egyrészes, A-vonalú ruhán. Ez volt rajta az első randevújukon, és Veronika büszke volt rá, hogy még mindig illett az alakjára.

A ruha után felrakott egy leheletnyi sminket és parfümöt. András annyira szerette az illatát, hogy egyszer azt kérte, ezt viselje ruha helyett. Akkor olyan vadul ölelte…

Veronika keze megremegett, ahogy a haját fésülte.

Nem lehet sírni, már fent van az arcán a korrektor, ügyesen eltüntette az átsírt éjszakák nyomait. András már várja, nem késhet egy percet sem. 

Ahogy elsuhant a taxi a bérházak között, egyre csak Andráson járt az esze. A megismerkedésükön, hogy könnyed játéknak indult, de két hét sem telt el, és András ott volt az életében.

A többi pedig már történelem.

Ahogy határozott léptekkel elindult a kórház lépcsőin felfelé, tudta, hogy András nagyon fog örülni a szép ruhának, a magas sarkúnak, értékelni fogja, hogy ennyire megadta a módját. Ez is annyira rá vallott. Még a halál küszöbén is vágyott a szépre.

Milyen hihetetlen, őrületesen elfogadhatatlan, hogy ez a kivételes férfi meg fog halni. Valószínűleg még ma.

Tegnap az orvos kíméletesen felvilágosította Veronikát, hogy „ennyi volt”. Valószínűleg nem bírja tovább a szíve, mert már szinte mindenhol áttétes. Andrásnak persze nem mondtak semmit, de úgyis tudta. A haldoklók mindig tudják.

Szomorúan nézett Veronikára, sokáig fogta a kezét, beszélni már nem nagyon volt ereje. De a tekintete csak úgy izzott a szerelemtől, amíg csak meg nem telt könnyekkel. Akkor lehunyta a szemét, és azt hazudta, hogy aludni szeretne.

A kórteremben nem András volt az egyetlen beteg, de Veronika csak őt látta, mosolyogva lépett oda hozzá, megfogta a kezét. Úgy tűnt, a férfi alszik. De egy pillanat múlva rájött, hogy valami megváltozott, András nehezen, zihálva vette a levegőt, a szeme félig nyitva, de a tekintete zavaros volt.

Veronika szíve összeszorult. Nem tudta, mire számítson.

Azt hitte, az elválás olyan lesz, ahogy a filmekben lehetett látni, néhány mondat a szeretetről, bátorítás a hátramaradónak, kéz a kézben, a fej félrenyaklik, a lélegzet megszűnik, a vonások kisimulnak.

Veronika két óra múlva már csak azért imádkozott, hogy András minél előbb haljon meg. Látta, hogy szenved, látta, hogy minden egyes lélegzetvételért meg kell küzdenie, és látta, hogy a lelke már egy másik világ ajtajában toporog, az ő jelenléte pedig nem számít. Rádöbbent, hogy a búcsú már elhangzott, minden távozással, minden csókkal, minden öleléssel búcsúzkodtak az elmúlt háromnegyed évben. Csak szorította András kezét, fejét a párnájára hajtotta, és hallgatta az iszonyú zihálást tovább.

Késő délután egy másik nővér jött be, nem az, aki addig cserélgette az infúziókat. Ez egy idősebb nő volt, fáradt, törődött arccal járt körbe már a munkaidő kezdetén is. Odalépett Veronikához, és csendben elmondta neki, hogy hagynia kell Andrást meghalni. Veronika döbbenten nézett rá. A tapasztalt nővér elmesélte, hogy legtöbbször akkor tudnak a haldoklók elmenni, ha már nincs ott mellettük az, akinek a kedvéért még kitartanának. Akkor felszabadulnak, és megszűnik a végtelen szenvedés.

Veronika lassan kiment a kórteremből. A lépései egyre nehezebbekké váltak, a válla meggörnyedt, úgy szerette volna, ha András még egyszer megszólítja: Veronika!

Egy órát üldögélt még a folyosón, amikor az ápolónő odalépett hozzá:

– Kocsis néni! András bácsi meghalt. A doktor úr hamarosan jön.

Veronika üres tekintettel bámult utána. Mikor is volt az az első randevú? Lassan számolt: mikor is volt 1982? Negyven évvel ezelőtt.

Most pedig András halott, és abban a kórteremben meghalt Veronika is.

Csak Kocsis néni maradt. Egyedül. Krémszínű nyári ruhában.

Erzsébet

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ RunPhoto